Furcsa kis darab, az biztos. Kicsit antiszemita, kicsit meleg, de azért mégiscsak Shakespeare. Persze, ha valóban ő írta a műveit... A velencei kalmárban tényleg annyit zsidóznak, hogy hatására Eric Cartman transzba esne a gyönyörtől.
Shylock (Haumann Péter) az idős uzsorás össznépi utálat tárgya Velencében, nem csupán idegen származása, de kapzsisága miatt is. Különösen rosszban van Antonióval, a kalmárral (Simon Kornél), aki többször is nyilvánosan gyalázta őt, és aki miatt már némi haszontól is elesett. Antonio egy nap mégis kénytelen ellenségéhez fordulni, mert jó barátja, Bassanio (Janicsek Péter) kölcsönre szorul. A kalmár kezességet vállal Bassanio tartozásáért, és aláír egy "játékos" szerződést arról, hogy annak meg nem fizetése esetén a Shylock kivághat egy font húst a testéből.
A bizarr megállapodás kezdetben még mókásnak tűnik, de lesz aztán nagy gáz, mikor Antonio hajói mind áldozatul esnek a sziklákon és nem tud időben teljesíteni! Kétségtelenül ez a legizgalmasabb szál, ehhez csatlakozik a darabvégi tárgyalásban is fontos szerepet játszó Portia (Kovács Vanda) története. A szép és gazdag lány apja végrendelete értelmében ahhoz a kérőhöz kénytelen hozzámenni, aki három (arany, ezüst, ólom) láda közül a megfelelőt választja ki. (Hogy egyes örökhagyók hogy szeretik szívatni jogutódjaikat!) Bár az okos néző számára már első látásra nyilvánvaló, hogy az ólomláda lesz a nyerő, a kérők kétharmada mégis elbénázza. Mivel Portia érez némi vonzalmat Bassanio iránt, titkon reméli, hogy a a férfi rájön a helyes megoldásra, és valóban így is történik. Közben Portia barátnője/szolgálója Nerissa (Haumann Petra) összejön Bassanio kísérőjével, Gratianoval (Mihályfi Balázs), Lorenzo haverjuk (Schmied Zoltán) pedig Shylock megszöktetett lányával, Jessicával (Radnay Csilla) mulat. Így a darab közepe felé átélhetünk egy mini happy endet, de sajna ezt csak rövid ideig élvezhetik hőseink, mert már jönnek is a rossz hírek Antonio hajóinak sorsáról.
A csúcspont az ügy tárgyalása, melynek során Shylock makacsul ragaszkodik "zálogához" , ráadásul a húst Antonio szíve tájékáról akarja kimetszeni ami minden bizonnyal élettel összeegyeztethetetlen állapotot idézne elő szerencsétlen flótásnál. Hiába ajánlja fel a Portiának köszönhetően meggazdagodott Bassanio az eredeti összeg sokszorosát, ő hajthatatlan, és már készíti is ijesztő pengehosszúságú tőrét, hogy Antonio húsába vágjon. Úgy tűnik, a velencei törvények is az uzsorás oldalán állnak, így Bassanio kénytelen könnyes búcsút venni kebelbarátjától... Na, de a poént nem lőjük le, mert az nagyon csúnya dolog lenne azokkal szemben, akik hozzám (illetve az én darab megnézése előtti állapotomhoz) hasonlóan nem ismerik a sztori végét.
Az elmondottakból is nyilvánvaló, hogy a művet nem véletlenül illették sokan az antiszemitizmus vádjával. A zsidó mint főgonosz jeleik meg, akit az összes többi szereplő (még saját lánya is) megvet. Úgy érzik, hogy szabadon gúnyolhatják, leköphetik őt, akit kívülállóként nem illetnek meg velük azonos jogok. Simon Kornél Antonióként meggyőzően szenved Shylock bosszúvágyától, ártatlan áldozatként bemutatva karakterét. Mi azonban nem felejtjük el a szerződéskötéskor elhangzott párbeszédet, amiből egyértelműen kiderült, hogy a kalmár előszeretettel alázta meg nyilvánosan ellenségét, és annak egész népét szidta, mikor a Rialtónál néha összetalálkoztak. Talán nem is olyan meglepő, hogy egy kitaszított, önérzetében ezerszer megsértett idős embernél egyszer betelik a pohár. Persze a megtorlás talán kissé erős, és ahogy ma mondani szokták, Shylock egyértelműen túlreagálta az őt ért sértéseket, de bosszúvágya talán mégsem alaptalan. Haumann Péter nem velejéig romlott figuraként ábrázolja őt, hanem érzelmekkel rendelkező emberként, akit végső nagy megaláztatása után nem nehéz megsajnálni. Hiába tudjuk, hogy az iránta tanúsított ellenszenvet Shylock nem csupán zsidó voltának, hanem mások nyomorát kihasználó foglalkozásának is köszönheti, mégis kevesebb gyűlöletet és több keresztényi szeretetet várnánk a többségtől.
Az Antonio és Bassanio közti látens homoszexuális vonzalmat nem hangsúlyozza túl Puskás Tamás rendezése, csupán egy-két elejtett megjegyzés, gyanús pillantás és a két barát kissé férfiatlan, egymásba kapaszkodó "búcsúölelése" utal ennek jelenlétére. Utóbbi a halál közelségében talán meg is bocsájtható. Bár időnként úgy tűnik, hogy a Kovács Vanda által szimpatikus, belevaló "csajként" bemutatott Portia is sejt valamit férjével kapcsolatban, gyanúja sosem igazolódik be, és győz a hetero szerelem.
Nem tudom, mennyire egyszerűsítette le ez a változat az eredeti Shakespeare művet, talán egyszer utánanézek. Egy színházi fórum hozzászólója szerint olyan az előadás, mintha egy összefoglaló lenne, én azért nem vagyok ilyen szigorú. Valóban volt egy érzésem, hogy a szálakat az ősi verzióban minden bizonnyal részletesebben kibontották, de azért nem támadt hiányérzetem. (Különben is, ki bírná azt végignézni?*)
Mint már utaltam rá, nem rendelkeztem előzetes ismeretekkel a történetről, sőt, a műfajjal sem voltam tisztában. Mondjuk ez utóbbival kapcsolatban az okosok közt sincs teljes egyetértés. Vannak vicces pillanatok, főleg a Shylock exszolgáját alakító Magyar Attila jóvoltából, de a térdcsapkodástól azért messze járunk. Egyértelműen a komolyabb oldal kerül előtérbe, a - mindkét fél részéről tomboló - gyűlölet ábrázolásával. Mindezt különleges, számomra néha David Lynch-i hangulatot idéző zene kíséri, amit a Harcsa Veronika Quartet biztosít.
A minimális díszlet is jelzi, hogy itt a szavakon van a hangsúly, amik a remek színészek tolmácsolásában tökéletesen életre keltik a történetet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.