• Nancy Boy 
• Ashtray Heart 
• Battle For The Sun 
• Soulmates 
• Kitty Litter 
• Every You Every Me 
• Special Needs
• Breathe Underwater 
• The Never-Ending Why 
• Bright Lights 
• Meds 
• Teenage Angst 
• All Apologies
• Song To Say Goodbye 

• The Bitter End
• Trigger Happy Hands 
• Post Blue 
• Infra-red 
• Taste In Men

Az első kettő kicsit furán hangzik egymás után de azért elmennek. A zenekar ezúttal fehérben lépett színpadra, amit Mr. Molko megdobott a mostanában előszeretettel viselt idétlen sapkával, és a hozzá tartozó szemüveggel. Utóbbitól a koncert alatt megszabadult, biztos zavarta az éneklésben. Kissé, mintha fura hangulatban lett volna, de lehet, hogy csak rosszul ítéltem meg a gesztusait a szokatlanul nagy távolságból. A Soulmates jól ismert kormányszidós sorába szépen beleszőtte Berlusconi nevét, amit páran örömteli hangok kiadásával nyugtáztak. Ez ám a bátor, öreges lázadás!:-) Furcsa érzés volt hosszú idő után egy Special K nélküli előadást hallani, ezt is meg kellett hát érnünk. A Drag és a Because I Want You úgy tűnik, végre tényleg elfelejtődött, hurrá! Lassulás sem volt, ami nem baj, elvégre nem kell túlérzelmeskedni a dolgokat. A Blind azért kicsit hiányzott. ( Na jó, a Twenty Years is...)  Nagyon értékeltem, hogy Brian nem sütötte el a "We are the ladies and gentlemen of Placebo" poént, és a The Never-Ending Why-t sem titulálta "buddhist songnak". Ezek már elég uncsik voltak.

2.nap: Two Days a Week Fesztivál, Wiesen

Este 6 körül értem le a színpadhoz, miután megtettem a jókedvű osztrákokkal övezett erdei utat, amit követően hamarosan a húrok közé csapott a Mother Tongue nevű nem túl érdekes zenekar, aminek énekese az előadás közben bort kortyolgatott, és nagyon menőnek érezte magát. Egy alkalommal a közönséget is "megkínálta", de én szerencsére nem kaptam. Amikor a blouse-ról beszélt, megkérdezte a népet, hogy "Do you feel pain?", én pedig határozottan éreztem. A műsor csúcspontjaként egy csapat űrlénynek öltözött fazon tódult a színpadra, akik aztán meglovagolták a zenekar egyes tagjait, és viszont. Vagy valami ilyesmi. Utánuk az amerikai Jello Biafra vonult be a Jóban-rosszban sorozatból ismerős rózsaszínes művérrel bekent köpenyben és kesztyűben, majd fárasztóan direkt politizálással fűszerezve adta elő súlyos mondanivalójú számait. Ez annyira megviselt, hogy mikor megjelentek a Placebo előtti utolsó fellépő, a The Bosshoss, kovbojkalapos tagjai, már kezdtem feladni. Szerencsére azonban nagyon kellemes zenét nyomtak, ami felüdülés volt a sok rémség után.

11-kor jött a Placebo, ezúttal feketében, Molki részéről sapival, de szemüveg nélkül. A setlist maradt, és az előadásmódban sem álltak be megrendítő változások. A féktelen bulihangulatot növelték a színpadra hajigált színes, világító izék, amiken ezúttal Brian sem csodálkozott annyira, mint tavaly a Szigeten. Stefan hosszú lábai közé pedig egy felfújható gumipárnát dobott be valaki, amit ő laza mozdulattal rúgott arrébb.A tömeg egyébként elviselhető volt, csupán az annak tetején szörfölő fiataloktól kellett kissé tartani, mikor nagy lendülettel estek a biztonsági őrök karjaiba, közben kalimpáló lábaikkal fenyegetve az eslő sorban állókat, köztük engem is. (Jeeeee!) Végül a helyén maradt a fejem, és majdnem felhőtlenül élvezhettem a műsort. Molki németül is beszélt ezúttal, próbára téve szegényes nyelvismeretemet. Sajna nem mentem át a vizsgán.

Hiába készítettem egy csomó videót, egy részük elveszett a feltöltési procedúra során, csupán a Soulmates-t és a Song To Say Goodbye-t hagyva meg az utókornak. Szipp. Utóbbi közben egyébként Molko újabban szertartásosan bele szokott szívni a cigijébe, majd a gitár nyakának húrjai közé illeszti az értékes szálat, amibe pár sor után újra beleszív, végül teátrálisan elhajítja. Ez mindig tök ugyanúgy megy, újabb bizonyítékot szolgáltatva Brian kissé fantáziamentes előadói stílusának. Sebaj, mi így szeretjük. Forrest úr pedig a végén egy pillanatra levetette az amerikai "szansájnhepi" álarcot, és dühösen bemutatott az őt - feltehetőleg a korábban általa szétszórt dobverők egyikével - megdobó rejtélyes idegennek. Megint nagyon kevésnek tűnt a szűk másfél óra/tizenkilenc szám, úgyhogy készen álltam az újabb adagra.

3.nap: Salzburg Arena

 A miniturné utolsó állomása a Salzburg Arena volt, ahol a szokásos, idegbajos tömegben ide-oda sodródást követően a harmadik sor körül sikerült elhelyezkednem. A Placebo előtt Aviv Geffen lépett fel, aki egész jó zenét játszott, bár a legdrámaibbnak szánt pillanatok hatását rontotta a diszkréten elővillanó Calvin Klein alsójának, illetve a színpadi fények miatt saját árnyékot vető mellbimbóinak látványa.

Miután elvonult, jöhetett is a lényeg. Sajnos hiába reméltük, hogy több dal lesz, mint az előző két napon, maradt a már ismert setlist, és Molkoékat a tömeg parappappaparammozása sem hatotta meg annyira, hogy változtassanak a jól bevált programon. Brian talán itt volt a legvidámabb, amit többek közt azzal fejezett ki, hogy a Bitter End vége felé pajkos mosollyal újra feldöntötte a mikrofonállványt, amit korábbi földre kerülése utána  személyzet gondosan felállított. Ritkák a szigorú menetrendben az ilyen spontán pillanatok, jól meg kell becsülni őket. No, persze nagy kockázatot ezzel sem vállalt, mivel a ráadás előtti utolsó szám közben tette.

Salzburggal véget ért a háromnapos móka, már csak Budapest van hátra, aztán megint hosszú szünet következik. Hajaj...