Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

Ősszel egyszer félig-meddig már megnéztem a Szerelem és más drogok című 2010-es filmet, aztán úgy adódott, hogy karácsonykor megint elcsíptem a tévében. Azóta terveztem, hogy írni kéne róla valamit, mert bár igen sok hibája van, érdemes odafigyelni rá. 

Mind ismerjük azokat a romantikus filmeket, amelyekben a – legtöbbször problémás – fiú/férfi beleszeret a fantasztikusan gyönyörű, hihetetlenül értelmes, lehetőleg bohém és életvidám lányba/nőbe, aki aztán súlyos beteg lesz, esetleg kiderül róla, hogy már eleve haldoklik. Ebből általában adódik némi konfliktus, például a nő el akarja küldeni a férfit, hogy ne terhelje a szenvedéssel (Édes november), vagy a férfi megpróbál gyógymódot találni, de sajnos hiába (Ősz New Yorkban). Bármilyen gond is akad, végül a nő meghal, a közönség sír, a férfi pedig szívében a tragikus, mégis felemelő szerelem emlékével él tovább, és minden bizonnyal jobb ember lesz az élmény hatására. Ah, ezt de jól összefoglaltam!

De mi van akkor, ha csavarnak egyet a sztorin és olyan betegséggel sújtják a lányt, amely gyógyíthatatlan ugyan, de nem végzetes, és a lovag hiába is remélné, hogy néhány esztétikusan kivitelezett haldoklási jelenet után mehet is dolgára? Mi van, ha a lány mondjuk Parkinson-kórban szenved, és a jó hír, hogy a következő negyven-ötven évben esze ágában sincs elpatkolni, a rossz viszont az, ebből talán húsz évig ápolni – esetleg etetni, öltöztetni - kell majd. Itt nyer igazi értelmet az egészségben-betegségben kitétel, hiszen viszonylag kevesen hagyják el a kedvesüket, ha az megfázik, vagy rájön a hasmenés, és akkor is, ha már a végét járja. Ha viszont hosszú távra kell tervezni egy komoly bajjal, az bizony sokakat elgondolkodtathat. Vállalja-e a romantikus hős a tortúrát?

(És vajon miért így néz ki a film plakátja?)

A Szerelem és más drogok (Love and other Drugs) érdekesebbik szála ezt a kérdést feszegeti, romantikus vígjáték lévén azonban a szükségesnél nem ás benne mélyebbre. Nem vetődik fel, hogyan hat egy ilyen betegség hosszú távon a párkapcsolatra, miként lehet szeretni, sőt, vonzónak találni a lassan de biztosan leépülő kedvest, hogyan maradhat meg férfinak és nőnek egy ilyen kapcsolat két szereplője. De nem érdemes ezért szemrehányást tenni az alkotóknak, elvégre az már egy másik műfaj lenne, és még mindig izgalmasabb konfliktusforrást választottak, mint a legtöbb romkom. (Aki meg a sötétebb oldalra kíváncsi, nézze meg az igaz történeten alapuló Saving Milly-t.)

A Szerelem és más drogok azonban egyéb lehetőségeket is kihagy. Hiába dolgozik férfi főszereplője, Jamie (Jake Gyllenhaal) egy nagy gyógyszercégnél (ja, igen, a „love and other drugs” itt inkább „szerelem és más gyógyszerek” fordítást kívánna), ezt a tényt csak nagyon lazán kötik össze a Parkinson-kóros Maggie (Anne Hathaway) történetével. A két szál valami egészen fura idegenséggel fut egymás mellett, mintha nem is ugyanazon film részei lennének. A gyógyszerügynök Jamie kalandjai a nehezen megdumálható orvosokkal, a (szexuális értelemben is) készséges asszisztensekkel, majd a frissen feltalált (1997-ben járunk) Viagrával csupán humorforrásként szolgálnak, és néha teljesen felesleges jeleneteket eredményeznek (például Jamie kis „balesete” a film vége felé). Értem én, hogy ezek elvileg a srác jellemfejlődését hivatottak bemutatni, de az egész szétesik, olyan mintha kapcsolgatnánk két csatorna között.

Ráadásul a Maggie-Jamie szerelem és a gyógyszerügynöki karrier alakulása mellett fel-felvillannak izgalmas kérdések, melyek egyikét sem fejtik ki. Ott van például Jamie film elején bemutatott, aztán teljesen elfelejtett, orvosokkal teli családja, amelynek Maggie-re és az állapotára adott reakcióját szívesen megismernénk. Ehelyett megkapjuk Jamie anyagilag tönkrement öccsét, aki folyton a bátyjánál lóg és rendszeresen meglátja Maggie-t meztelenül. Jaj, de mókás, ugye? Vagy a Parkinson-összejövetel, ami után Maggie nagyon belelkesedik és aminek jelentős hatása lehetne a betegségéhez való hozzáállására, de ezt sem viszik tovább, hogy a szerelmesek között kierőltethessék a végső összeborulást megelőző szakítást. E fontos lehetőségek elmulasztása erősíti azt az érzést, hogy a film csupán a benne ötpercenként emlegetett Pfizer gyógyszercég és persze a Viagra reklámozására készült, a szerelmi szál és minden egyéb pedig csak azért került bele, hogy ez ne ordítson róla túlzottan. Vagy azért a sok „elterelő” elem, hogy ne ijessze el a nézőket a Parkinson-téma?

Azért az amerikai betegek közössége örült a mozinak, sőt, néhányan szerepeltek is abban a jelenetben, amelyben Maggie a chicagói gyógyszerkonferenciáról „átszökik” a szomszédos épületben tartott Parkinson-találkozóra. Ez a rész, illetve a betegség korai tüneteinek bemutatása jól sikerült, legalábbis nekem (aki leginkább Michael J. Fox könyveiből és nyilatkozataiból ismerem a folyamatot) nagyon úgy tűnt. Fox mint „forrás” azért is fontos, mert a film egy 26 éves beteget mutat be, és az ő 1998-as bejelentése előtt az érintettek kivételével nem sokan tudták, hogy ez a nyavalya fiatal korban is lesújthat. Írásait a rendező (Edward Zwick) és Anne Hathaway is tanulmányozta (utóbbi támogató csoportokba is eljárt), és az alaposság ezen a téren látszik is.  Ezért is fáj, hogy a sok körítéssel végül mégis sikerült elterelni a figyelmet a lényegről.

Azért ez is több a semminél, ráadásul Jake Gyllenhaal és Anne Hathaway jól játszik, és nem néznek ki rosszul együtt. Sokat meztelenkednek, aminek láttán azon is el lehet gondolkodni, hogy a készítők vajon az egyes Parkinson-gyógyszerek mellékhatásaként jelentkező túlfűtött szexualitásra akartak ezzel célozni, vagy csupán szeretnek szép embereket mutogatni. Utóbbira tippelnék. A poénok nagy része is a szexszel kapcsolatos, néha lehet is mosolyogni rajtuk, de a térdcsapkodás elmarad. A filmet elsősorban azért érdemes megnézni, mert a nagy katyvaszban elrejtve azért mégis sikerül hitelesen ábrázolnia a szerelmesek vívódásait, meg tudja kedveltetni főszereplőit és nem használja Maggie helyzetét felesleges könnyfacsarásra. Arra pedig kiválóan alkalmas, hogy hatására eltöprengjünk azokon a kérdéseken, amelyeket az alkotók elhanyagoltak. 

(Nagyon halkan megjegyezném, hogy bár nem vagyok szőrszálhasogató típus, de nem tudtam hitelesnek tekinteni azokat a kritikákat, amelyek Parkinson helyett Alzheimer-kórt emlegettek. Szerintem egyértelmű, hogy miért... )