"Július 9-én, londoni idő szerint fél 1 körül landoltunk a lutoni repülőtéren, ahol még éppen elviselhető mértékű szerencsétlenkedést követően megtaláltuk a GPL* által küldött sofőrt, aki elvitt bennünket az említett cég irodájába. Az eső zuhogott, marha hideg volt, én meg erősen alul öltöztem. Nyárias kis halásznaciban, rövid ujjúban és szandálban igen mókásan festhettem a sok pulcsis-kabátos ember között, de még feltűnőbb volt személyemmel kapcsolatban az esernyő hiánya, azt ugyanis balga módon a bőröndömben felejtettem. De miért is tettem volna elérhető közelségbe az ernyőt, mikor a köztudottan verőfényes Angliába utaztunk?

Az irodában elintéztünk pár hivatalos ügyet, de sajnos ezzel még nem értek véget a nehézségek, mert kiderült, hogy még ott helyben - pontosabban egy közeli bankban - meg kell nyitnunk az angol bankszámlánkat, ami elengedhetetlen a munkakereséshez. Egy-két röpke óra alatt végeztünk is mindennel, és végre elvittek bennünket csodás szállásunkra. Ez pedig London Cricklewood nevű részén egy nagy, emeletes házban van, ami olyan menő, hogy még a lift is beszél benne. Bizony. Mindig nagyon szépeket mond, például: "Please mind the doors! Doors opening.Going up." Kissé ugyan szájbarágós, és a szókincse is szegényes, de azért szeretjük. A nyolcadikon lakunk ahol kis lakásunkat két magyar lánnyal, valamint két kevésbé magyar fiúval osztjuk meg. Az egyik csajt még sosem láttuk, a másikat meg nem bírjuk. Ez utóbbi tény oka az internetmegosztási problémákban, és az ő ezzel kapcsolatos hozzáállásában keresendő. Sajnos a jóindulatnak egy halovány szikráját sem sikerült felfedeznünk benne, és már nem is próbáljuk. Sebaj, vele sem sűrűn találkozunk, és már a netgondok is megoldódtak.

No, de visszatérve vidám megérkezésünkre, a szállás elsőre nem nyújtott túl felemelő látványt, főleg, hogy akkori elcsigázott állapotunkban a szokásosnál jobban lesújtott, hogy a konyhában ragad a padló és fura szag terjeng, valamint hogy a szobánkban az egyik falon gyanús folt díszeleg, melynek eredetét jobb nem firtatni. Később megbarátkoztunk vele (bár én a konyhát még mindig nem kedvelem...)"

..........................................................................................................................

Ezt a bejegyzést még nyáron kezdtem írni, nem sokkal Londonba érkezésünk után. Akkor még optimista voltam, és azt hittem, a rengeteg munka és városnézés mellett lesz időm és energiám blogolni. Ó, hogy mekkorát tévedtem!:-) Ez persze bizonyos szempontból jó, hiszen azt jelenti, volt jobb dolgom is a gép előtti ücsörgésnél. Máshonnan nézve viszont rossz, mert jó lett volna az élményeket azon melegében megörökíteni. Sajnos az idő telik, az emlékek pedig igen gyorsan halványulnak az én kis kapacitású agyamban, ezért úgy döntöttem, tenni kell valamit a feledés ellen. Első lépésként elkezdtem írni a naplómba, amit külföldi tartózkodásom alatt szintén csúnyán elhanyagoltam. (Ott az első hétig jutottam a beszámolóban.:-))) Most pedig itt az ideje a történteket a szélesebb közönség elé tárni. No, persze csak ha érdekel valakit...Nos? Van ilyen személy?

Aki hülye, az jelezze kézfeltartással érdeklődését! Aki normális, az tudja, hogy a kézfeltartást nem látom, úgyhogy kérem, ez utóbbi kategória képviselői írjanak kommentet! Aztán majd meglátjuk, érdemes-e törnöm magam.:-)