Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

Az előzetes tervekkel ellentétben odafelé vonattal utaztam, hat kedves ember társaságában. Azért döntöttem e megoldás mellett, mert úgy találtam, a busz túlságosan későn indul, és nem mertem megkockáztatni, hogy azzal menjek. Nem vagyok túl jó az előre nyomakodásban, így féltem, hogy nagyon messze leszek a színpadtól, ha a kettőkor induló csoporttal tartok. Utólag kiderült, hogy felesleges volt az aggodalmam, hiszen a buszos társaság tagjai is remek helyeket találtak maguknak, páran közülük még az első sorba is bejutottak. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy a vonatot részesítettem előnyben, mert ha másképp döntök, valószínűleg végigidegeskedtem volna az utat, próbára téve ezzel a többiek türelmét. Így viszont nyugodt voltam, és kellemes hangulatban telt az utazás.

Miután megérkeztünk Piestanyba, lánykori nevén Pöstyénbe, szinte azonnal belebotlottunk egy Hodokvas feliratú buszba, megspórolva ezzel az odajutással kapcsolatos aggodalmakat. Bár az első körben nem fértünk fel a járműre, viszonylag hamar jött egy másik, amely szélsebesen a fesztivál helyszínére repített bennünket. Ha jól emlékszem, körülbelül 5 órakor indultam el a nagyszínpadhoz, amit könnyen megtaláltam, annak köszönhetően, hogy ott volt, gyakorlatilag az orrom előtt. Ahogy arra számítani lehetett, a bal oldalon már nem volt hely az első sorban, így én a másodikban tudtam elhelyezkedni Hanna barátnőm és szokásos társasága mögött. Őszintén szólva, a jobb oldalon nem is néztem körül, mert tudtam, hogy mindenképpen szemben akarok állni VELE.:-))) El is határoztam, hogy tökéletes helyemet mindenképpen megvédem, még ha sárkányokkal, birodalmi lépegetőkkel, vagy ami még ezeknél is rosszabb, mindenre elszánt fanatikusokkal kell megküzdenem érte. A Placebo előtt még négy zenekar koncertjét kellett több-kevesebb (inkább kevesebb) élvezettel végighallgatnunk. A The Locos nevű spanyol banda leginkább az Amerika- és Bush-ellenességével próbált kitűnni, ennél többre nemigen emlékszem velük kapcsolatban, ugyanis a zenéjüknek nem sikerült megtalálnia a szívemhez vezető utat. (Ó, ezt de szépen mondtam!:-))) Ja, és csúnyák is voltak.:-)

Utánuk elvileg a Static X jött volna, de ők – mint Hannától megtudtam - valami technikai hiba miatt lemondták a fellépést, így egy szlovák együttes ugrott be helyettük, akiknek a produkciójából csak a nagy nyomulás és lökdösődés maradt meg bennem, valamint az az idilli kép, amint egy síkrészeg fazon össze-vissza dülöngél a tömegben, rettegésben tartva azokat, akik nem vágynak egy nagy adag rókapörköltre a nyakukba. Az illetőnek sikerült jó pár „szerencsésre” ráborulnia, akik – hacsak el nem estek -, lendületes odébb lökéssel díjazták kedves közeledését. A helyi zenekart az angol New Model Army követte, ők elég jók voltak. Ez azonban sajnos nem volt elmondható az Apollo 440 nevű rémségről, ami igencsak megnyújtotta számomra a Placebo előtt hátralévő bő másfél órát. Lehet, hogy ebben már a fáradtság is közrejátszott, de annyira idegesítettek, hogy minden percben úgy éreztem, azonnal lemarom az arcomról a bőrt, ha nem hagyják abba.

Az ő egyórás produkciójuk után megkezdődött a már jól ismert, izgatott várakozás. Ahogy megjelent a szokásos csapat, hogy felszerelje a különféle színpadi kütyüket, már nagyon boldog voltam. Ez az érzés büszkeséggel vegyült, hiszen sikerült megtartanom ideális helyemet is. (Bár, mint később kiderült, ennek túl korán örültem...) Aztán, mikor végre megszólaltak az Infra-red első ütemei, majd kiugrottam a bőrömből. Boldogságomat azonban beárnyékolta, hogy egy pasi, akinek a barátnője pont előttem állt az első sorban, odaverekedte magát mellém, és ráutaló magatartásából egyértelműen kiderült, hogy a helyemre pályázik. Ezt nyomatékosítandó, kezét a lány vállára helyezte, úgy, hogy a karja bal oldalról pont a nyakamon landolt, sokat rontva ezzel a komfortérzetemen. Mivel e tömeg miatt nem tudtam semerre elmozdulni, ő meg igen erősen nyomta a nyakamat oldalról, próbáltam eleinte szép szóval, illetve karjának odébbtolásával rávenni arra, hogy hagyjon békén, de egyértelmű volt, hogy ki akar túrni a keservesen kiharcolt helyemről. A pofátlanságnak ez a mértéke annyira feldühített, hogy kiabáltam rá pár csúnyaságot, amire ő hasonló stílusban reagált, majd lassan, de biztosan elfoglalta a helyemet. Innentől kezdve néhány szám alatt hiába mondogattam magamban, hogy „ Nyugodj meg, nem érdekes, inkább nézd meg, milyen szép Brian!”, az agyamba állandóan beférkőztek a „Mekkora szemét! Hogy lehet ilyen gonosz?” jellegű gondolatok. Később visszverekedtem magam a második sorba, és a ráadás előtti rövid szünetben kezdeményeztem a békülést, amire ő elég kedvesen reagált, így elpárolgott a mérgem. Hiába, nem szeretek haragot tartani.

Na, de beszéljünk magáról a koncertről!!

Meg kellett állapítanom, hogy a fiúk mostanában nagyon mosolygósra vették a figurát, és egy energikus, profi és jó hangulatú show-t adtak elő. Minden tökéletes volt, engem az sem zavart, hogy ismét keveset beszéltek a közönséghez. Briannek azért volt egy aranyos mondata, aminek kb. az volt a lényege, hogy a fotósok már elmentek, úgyhogy mostmár „kettesben” maradtunk vele. Egyébként nem tagadom, hogy én is örülnék, ha többet szólnának hozzánk, de azzal nem értek egyet, hogy hiányzott volna a közönséggel való kommunikáció. Megvolt az, legfeljebb nem prózában.:-) Brian nekünk énekelt, és átélt minden számot, úgyhogy én nagyon is éreztem a kapcsolatot. Nem tűnt hidegnek vagy távolinak a produkció, inkább úgy látszott, a zenekar is élvezi a műsort, és nagy kedvvel szórakoztatnak bennünket. Szóval, a duma nem is olyan fontos!:-)

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy milyen régen turnéznak, nekem úgy tűnt, egyre jobban kezdenek belejönni, és fáradtságnak jelét sem láttam rajtuk. A lendület rám is átragadt, úgy érzem, még száz ilyen koncertet végig bírnék tombolni. (Bár sajnos nem lesz rá lehetőségem...hüpp...) Brian napról-napra jobban néz ki, és mintha az előadásmódja is egyre javulna. (Vagy ez a folyamat már csak az én agyamban zajlik?) Persze még mindig megvannak a szokásos mozdulatok, amiket minden koncerten megcsodálhatunk, de mintha bővítené az eszköztárát. A One Of A Kind-ot például egy olyan színpadias köhintéssel indította, amit korábban még nem láttam/hallottam tőle. Mondjuk, lehet, hogy csak a füstöt nyelte félre.:-))) A Blind pedig...ezúttal még térdre is esett közben Brian, úgyhogy közel voltam az ájuláshoz.:-))) Most már elmondhatom, hogy Mr. Molko térdre borult előttem, és még nem is hazudok vele nagyot. Elvégre a színpad előttem volt, nem????:-)) Ez a szám egyébként csak mostanában vált az egyik kedvencemmé, valószínűleg az élő előadás hatására. Annyira jó volt csodálni Brian arcát, miközben énekli, és tetszett az is, ahogy – Kitti haverom megfogalmazása szerint – „dobálta magát” közben. Az is tündéri volt, amikor a vége felé felállt a kontroll-ládára, majd miután észrevette, hogy az kissé instabil, egy „ajaj!” jellegű arckifejezés kíséretében leszállt róla, aztán nevetett. Azt is tisztán látom magam előtt, ahogy a Special K első ütemei alatt üldögél egy cigi és némi innivaló társaságában, valami hihetetlenül bájos mosollyal az arcán, mielőtt szépen, ráérősen elindulna a mikrofon felé...Ó jaj...Abba kell hagynom az áradozást, mielőtt véképp kínossá válok...(De nem akaroooom!:-))) Ezek a dalok voltak (nem tudom, a sorrend így nézett-e ki):


Infra-red
Because I Want You
Meds
Drag
Soulmates
I Know
Song To Say Goodbye
Follow The Cops Back Home
Every You Every Me
Special Needs
One Of a Kind
Without You I´m Nothing
Blind
Special K
The Bitter End
Running Up That Hill
Taste In Men
Twenty Years


Kár, hogy hiányzott a Space Monkey és a Bionic, de ez legyen a legnagyobb probléma! Hál’ Istennek az előzetes híresztelésekkel ellentétben műsoron maradt a Taste In Men is. Tudom, sokaknak nem tetszik, hogy mindig ugyanazokat a dalokat játsszák, de engem különösebben nem zavar a dolog..-) A Without You Nothing-ba és az I Know-ba például annyira szerelmes vagyok, hogy azt sem bánnám, ha egymás után négyezerszer kéne meghallgatnom őket. Persze még mindig úgy gondolom, a Drag helyett elfért volna ott valami más, de ha a zenekar annyira szereti, hát hadd játsszák, nem bánom.:-)))) Kicsit szomorú vagyok, amiért számomra egy időre vége a nagy koncertszezonnak, de nem akarok telhetetlennek látszani. (Még, ha az is vagyok...hehe..) Csüggedés helyett inkább nézzünk meg néhány szuper - néhol nyálcsorgatós - képet:


http://www.sweet-prince.com/viewtopic.php?id=7379&p=2

http://forum.netbulvar.hu/?a=posts&id=657&page=16