Londoni fotóimat nézegetve a július 24 és 31 közötti időszak sötét foltnak tűnik, hiszen részemről egyetlen kép sem őrzi e hat nap emlékét. Ha Rita nem lett volna kicsit aktívabb, azt hihetném, akkor ott sem voltam. Szabadságunkat követően még lehúztam két napot,a hotelben, aztán egyszercsak eltűntem, felszívódtam a semmibe. Mindennek oka a dolgos munkanapok véresen komollyá válásában keresendő és az ebből következő végkimerülés-közeli állapotban, ami elvette fotózási kedvemet.
Az alaphelyzeten, miszerint olyan munkát végzek napi nyolc, tíz, néha tizenkét órában, amihez sem elég erőm, sem elég ügyességem nincs, igen sokat rontott a hír, amivel egyik reggel szembesültem a beosztásra pillantva. Hiába kerestem ugyanis a következő hétfőn és kedden a szabadnapokat, azok a kis huncutok csak nem akartak előkerülni. Helyettük ott virított egyetlen, árva csütörtöki időpont, amit azonban sajnálatos módon nyolc szünet nélküli munkanap előzött meg. "Ajaj", éltem e mindenki által ismert felkiáltószóval. Azt hiszem, jópárszor meg is ismételtem magamban, majd fennhangon, mielőtt elkezdtem volna pánikszerűen érdeklődni a beosztásért felelős housekeeperektől, hogy ez most komoly-e, vagy csak úgy gondolták, milyen mókás lenne a frászt hozni rám. Sajnálatos módon nem vicceltek. "Hotel is very busy" hallom még ma is éjszakánként, majd izzadtságban úszva felriadok saját velőtrázó sikolyom hangjára.
Nem volt kegyelem. Ezek komolyan úgy gondolták, hogy én, a leglassúbb, legbénább, legkevésbé fejlődőképes alkalmazott fogom majd teljesíteni a lehetetlen küldetést. Most komolyan, egy tizes skálán mennyire hasonlítok Tom Cruise-ra? Mert szerintem maximum nyolcas...Nem volt mese, el kellett fogadnom, hogy hamarosan végem, és az aktuális housekeeper majd riadtan fedezi fel az egyik szobában "not too presentable" hullámat. Mert az ugye kizárt, hogy én ezt túléljem.
Szóval barátkozgattam a gondolattal, miközben a napok vánszorogtak, hiszen ez az ő dolguk ilyen válsághelyzetekben. A kritikus pontot akkor értem el, amikor eljött Rita két szabadnapja, én pedig nem osztozhattam bennük. Egyedül, reménytelenül, totál kikészülve még kedvenc 189-esem is barátságtalanabbak tűnt. Egyik reggel egy igazán nagy megfigyelőképességgel megáldott, már-már zseniális útitársat sodort mellém a sors, aki rám tekintvén megállapította a nagy igazságot: "You are very tired." Ezt a lángelmét!
No, de hogy is telt egy átlagos nap a Millenium Hotelben? Reggel 8-kor sorakoztunk a kis ablaknál, ahol megkaptam a napról-napra riasztóbb szobalistát melynek hossza annak ellenére folyamatosan nőtt, hogy én jól érzékelhetően leragadtam a 6-7 szobás szintnél. Így amikor már több, mint tizet kellett volna teljesítenem, igen torz képet vágtam, és próbáltam könyörögni, illetve észérvekkel rávenni a fejeseket, hogy adjanak kevesebbet. Ezt általában nem sikerült megértetni velük, így arra kényszerültem, hogy esténként, amikor már lehúztam tíz órát, de még mindig nem végeztem, a housekeepernél folytassam a reggel megkezdett rimánkodást. Néha sikerrel jártam, és hajlandóak voltak pár szobát másnak adni, néha azonban...huh, ezt hagyjuk is...Este kilenckor egy dupla arab szobában pityeregni nem éppen szívderítő dolog. Ahogy lemegy a nap, az üres lakosztályokban még A ragyogás egyes jelenetei is beugranak az ember lányának...Szóval nem egy népünnepély.
Ha már említettem az arabokat, szólnom kell pár szót az ő szálloda használati szokásaikról, amik jóindulattal sem mondhatóak rendeltetésszerűnek. Valószínűleg némi kommunikációs félreértésből következően az említett nép képviselői valamiért összetévesztették a 200-300 fontos hotelszobákat a szemétteleppel. Bámulattal adózom azon képességük előtt, hogy a naponta kitakarított helyiségekben a szobalány megérkezéséig mindig sikerült létrehozniuk a tökéletes káoszt. Különös figyelmet érdemel nagyfokú ügyetlenségük, ami megakadályozta őket abban, hogy a trutymós zsepijeiket és egyéb - illendőségi okból itt nem említett - cuccaikat a szemétkosárba helyezzék. Valahogy azok a fránya zsepik mindig kirepültek a kezükből, hogy aztán a szoba különböző pontjain landoljanak. Ki érti ezt?
Ezenkívül nagy tehetségről tettek tanúbizonyságot a fürdőszoba elárasztásában és a lucskos, koszos törölközők szétdobálásában, valamint bizonyos kis- és nagydolgok vécében felejtésében. Amikor olyan szobát takarítottunk, ahonnan a kedves vendég még nem költözött ki, gyakran előfordult, hogy az arab családfő szúrós tekintetével kísérve kellett áthúznom a "king size" ágyneműt, legtöbbször iszonyatos bénázás közepette. Aztán mikor kész lett, persze kiderült, hogy a huzat hibás, így vissza kellett rohanni egy másikért, és újra eljátszani az egészet. Ilyenkor roppant kellemes volt érezni, hogy minden mozdulatomat figyelik. Előfordult az is, hogy éppen békésen porszívóztam, mikor az apa elkezdett ordítani a feleségével és tini lányával, abszolút figyelmen kívül hagyva, hogy ott vagyok. Elég ijesztő volt, főleg, hogy nem tudtam eldönteni, folytassam-e a műveletet, vagy kimenjek. Valószínűleg annyira nem tekintették embernek a személyzet tagjait, hogy hidegen hagyta őket a jelenlétem. Lehet, hogy ha elfajulnak a dolgok, még fel is trancsírozzák egymást a szemem előtt.
A rossz ágyneműk visszacipelése és úgy általában bármilyen eszköz vagy szobatartozék szállítása azért is volt rendkívül idegesítő, mert nem volt semmiféle kocsi, amin ezeket tologathattuk volna. Az ember csak az ölébe kapta a hat mázsa törölközőt és ágyneműt, aztán rohant vele szobáról-szobára frissen, fiatalosan. Közben a szemeteszsákkal, meg a samponokat és egyéb apróságokat tartalmazó kis kosár-szerűséggel is egyensúlyozni kellett.Talán öt-tíz kézzel jobban ment volna a dolog, de ez a fránya evolúció sajnos csak kettőt hagyott nekünk, embereknek. A folyamatos ajtókon ki-be szaladgálás gyakori ütközéseket okozott, úgyhogy rekordidő alatt elborítottak a kék-zöld foltok. Tényleg csak a housekeeperek végtelen türelme és kedvessége lopott némi fényt az éjszakába, meg az ebédlőben folytatott párperces beszélgetések, ha egyáltalán volt időm lemenni kajálni.
A nyolcnapos munkahetem mellett meg kell említenem a poloska helyzetet, mint a másik kellemetlen meglepetést. Amikor a másik (nem Zsuzsi) lakótársunk visszajött Magyarországról, mesélt nekünk egy szép és tanulságos történetet arról, hogy miért nincs ágy a szobánkban. Ez a rejtély már foglalkoztatott minket egy ideje, mert bármyennyire is élveztük a pihenést dizájnos matracainkon, azért valahol mégis ott motoszkált a fejünkben, hogy miért pont bennünket kettőnket fosztották meg a normális fekhelyen alvás lehetőségétől. A válasz: ÁGY(I) POLOSKA. Na, ez az a teremtmény, amiről egészen addig a pillanatig nem hallottam. Kedves olvasóim, ez a szimpatikus kis lény nem azonos a közismertebb, koleszokban is megtalálható csúnya, ám ártalmatlan névrokonával, hanem annál sokkal, de sokkal démonibb. A kis szemét az ágyakba szeret beköltözni, és az éj leple alatt kimászik rejtekéből, hogy a gyanútlan áldozatok vérét szívja. Olyan jól el tud bújni, hogy az ember "személyesen" nem is nagyon találkozik vele, de jelenlétét bizonyítják a csípések, amik aztán hetekig viszketnek. Illetve lehet, hogy csak egy hétig, de mire elmúlnának, már jönnek is az újak. Szállásadóink ellmulasztották közölni, hogy mindkét ágyat ki kellett dobni a dögök miatt, amiket még így sem sikerült kiírtani. Hiába, az ember feledékeny.
Azért a szenvedés mellett néha jutott egy kis időnk arra is, hogy bourbon vagy custard krémmel töltött kekszek társaságában felfedezzük a várost. Oxford Street, Baker Street, Piccadily Circus és egyéb a hotelhez közel lévő helyek szerepeltek a listán, de Rita azért messzebbre is eljutott, mert gyorsabban takarított, mint én, és általában nem ragadt a szállodában este kilencig. Azért az éjszakai 189-esen való zötykölődésnek is megvolt a maga hangulata. Felmentem az emeletre, kerestem egy dupla széket, ahol fel tudtam tenni a lábam, aztán csak bámultam kifelé az ablakon. Valahogy minden annyira igazi volt. Lehet, hogy a bejegyzésem azt az érzést keltette sokakban, hogy ez az időszak csak a kellemetlenségekről szólt, de volt az egészben valami megismételhetetlen, jó értelemben borzongató érzés. Akkor már fülig beleestem Londonba.
Tényleg ott voltam, semmi kétség. Azokon a napokon is, amielyekről nem készült fénykép. A hazámon kívül rég éreztem már magam ennyire otthon, és amikor jó volt, akkor őrülten jó volt, és ez minden rossz pillanatot elfeledtetett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.