Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

Ide KATT, ha érdekelnek az előzmények!

Mielőtt megkezdődött volna a szobalány pályafutásomat lezáró öt nap, még előttem ált a jól megérdemelt kimenős csütörtök, amit nem töltöttem kifejezetten hasznosan, de sajnos az erőmből csak ennyire futotta. De mennyire is? A délelőtt leginkább pihengetéssel, megtépázott önmagam összerakásával és egy Zsuzsival folytatott kellemetlen beszélgetéssel telt. Persze ő azok közé az emberek közé tartozik, akikkel nagy kihívást jelent a normális kommunikáció kialakítása, mely kihívás sajnos meg is haladta szerény képességeimet. Ott rontottam el, hogy rá mertem kérdezni, hogy pontosan miket akar venni a fejenként 2 fontból, amit tisztítószer vásárlásra kívánt beszedni tőlünk. Szándékáról egyébként a szobánk ajtaján hagyott cetlin tájékoztatott bennünket, éreztetve, hogy milyen kedvesek is vagyunk az ő kis szívének. Kérdésemre nem kaptam választ, viszont elég kínos perceket éltem át, mikor az összes hibámat/hibánkat a fejemhez vágta bosszúból, amiért olyan szemét voltam vele.

Mindezek után a London Dungeon már nem is volt olyan szörnyű. Miután ez a látványosság Ritát nem érdekelte, úgy döntöttem, magányos szabadnapomon fogom megnézni magamnak. Délután nagy nehezen el is indultam, sőt még meg is érkeztem zárás előtt a London Bridge megállónál elhelyezkedő épülethez, melynek bejárata előtt jó hosszú sor fogadott. Várakozás közben leginkább azokat a bizarr figurákat tanulmányoztam, akik középkori kosztümökbe bújva, mindenféle csúnya bőrelváltozásokkal díszítve riogatták a népet. Minden bizonnyal a London Dungeon-t reklámozták, ha esetleg mégsem, akkor…Ajaj…

Az unalmas álldogálás során elfogyasztott vízízű forró csoki végleg elriasztott a Starbucks-tól, ami jó hír volt a pénztárcámnak, és rossz hír lett volna a kávézónak, ha nem lett volna nélkülem is éppen elég vevőjük. Egy-két órás sorakozás után végre bebocsátást nyertem, és egy szórakoztató, de nem kifejezetten félelmetes túrán vettem részt, melynek során szóba kerültek a középkori kivégzések, kínzások és járványok, a nagy londoni tűzvész, Hasfelmetsző Jack és Sweeney Todd, illetve pár olyan téma, amik sajnálatos módon nem állták ki romló memóriám próbáját. Két igazán ijesztő pillanatot éltem át, az egyik során csónakszerű járművekben utaztunk, amik minden figyelmeztetés nélkül elszabadultak, és pár másodpercig úgy tűnt, nem is fognak megállni. Ez annyira megrémítette a mellettem ülő sorstársamat, hogy rövid ismeretségünk dacára nem tudta megállni, hogy hozzám bújjon. (Nem, semmi rosszra nem kell gondolni, amúgy is nő volt az illető. Akiket viszont ez utóbbi tény csak még jobban felizgatott, azok csak nyugodtan fantáziálgassanak, az nem árt senkinek.)

A kettes számú riadalom ideje a látogatás végén jött el, amikor a székünkkel együtt felhúztak minket kb. öt méter magasra (na jó, nem vagyok jó tippelésben, lehet, hogy nem annyi volt), majd hirtelen leejtettek, amivel az akasztás élményét kívánták imitálni, a nyakra tekert kötelet és annak egészségre ártalmas következményeit mellőzve. Aki mindezt túlélte, jutalmul elkölthetett egy kisebb vagyont az ajándékboltban, ahol nem tagadom, én is vettem pár dolgot. Dehát hol máshol juthatna az ember Hasfelmetsző Jack-es kulcstartóhoz????

Mire kijutottam a börtönből, már sötétedett, én viszont nem tettem le arra irányuló szándékomról, hogy megnézzem a Parlamentet és a Westminster Apátságot, amiket – kapaszkodjatok meg!- háromhetes londoni tartózkodásom során még egyszer sem láttam. Most viszont végre eljutottam hozzájuk, és bár a romló fényviszonyok miatt nem lehetett róluk eléggé csini fotókat készíteni, de mégis ott voltak, végre teljes életnagyságban az orrom előtt. Miután beteltem a látvánnyal, hazafelé vettem az irányt, a végső nagy hajtástól való rettegéssel telve.

A munka élvezhetősége nem sokat javult, amíg távol voltam. Hosszú szobalisták jöttek, idegek mentek, vendégek rendetlenkedtek, housekeeperek hallgatták a nyafogásomat. Néha leesett némi kis borravaló, néha meglepően sok is, de közel nem annyi, amennyit megérdemeltünk volna. (Höhö.) Már Patricio is tudott tervezett távozásunkról, mivel őt egy héttel előbb értesítenünk kellett, mely feladatot Rita vállalta, és tökéletesen teljesítette is. Adhatott volna némi erőt, hogy utolsó napjainkat töltjük a hotelben, de ez akkoriban nem nagyon vígasztalt. Gondoltam, úgyis előbb elpusztulok, mint hogy az egész véget érjen, akkor meg teljesen mindegy, mennyi lett volna hátra.

Megismertem még néhány új embert, köztük a még nálam is lassabban takarító üzbegisztáni lányt, aki lényegesen jobban szeretett beszélni, mint dolgozni, amin nincs is mit csodálkozni. Találkozásunk hasznos volt, ugyanis Üzbegisztán is olyan ország volt, amiről el sem tudtam képzelni, hogy tényleg létezik, amíg nem találkoztam valakivel, aki onnan jött. Ahogy közeledett a búcsú ideje,egyre jobban csodáltam a száznegyven centis, harminckilós lányokat, akik fizikai adottságaikat meghazudtolva másodpercek alatt húzták fel a king size ágynemű huzatokat és 15-16 szobával végeztek egy nap alatt. Hogy csinálták????

Megpróbáltatásaink 2009. augusztus 5-én, este hét körül  értek véget, de előtte még jópár órányi kínlódás várt rám, mely idő meghatározó részét dupla arab szobákban volt szerencsém elütni. Ezalatt sikeresen eltörtem egy vattás üveget és felháborító lazasággal mulasztottam el a szobákba helyezett magazinok kicserélését. A végállomás egy népes család lakosztálya volt, ahol meggyőződésem, hogy legalább egy évet töltöttem. Mire végeztem, sajnos már csak egy-két ember volt az irodában, így nem tudtam mindenkitől elbúcsúzni, de Gitana megköszönte a kemény munkámat, ami igen jól esett.

Így végződött kalandunk a Millenium Hotelben, s tán el sem hinném, hogy tényleg megtörtént, ha nem szolgálnának bizonyítékul az apró emlékek, amiket természetesen még véletlenül sem a zokninkba rejtve csempésztünk ki a szállodából illegálisan.

Utolsó rész hamarosan jön!