Hiába érzem néha úgy, hogy öregszem, nem vagyok én már olyan lelkes, végül mindig jön egy koncert, ami újra behúz a Placebo-rajongás legmélyebb (egyben legkellemesebb) bugyrába. Az idei budapesti előadás pont ilyen volt. Kicsit tartottam a magyar közönségtől a három évvel ezelőtti Muse-on szerzett tapasztalatok miatt, amikor is a második sorból sikerült a népnek átpogóznia szerény személyemet a leghátsóba, miközben a már jól ismert halálfélelem is meglegyintett. A 2006-os szigetes Placebo-koncertről meg ne is beszéljünk! Mindezek fényében nem kis aggodalommal foglaltam el a helyem a negyedik sor körül, felkészülve a legrosszabbra. Pedig haj, milyen jó kis pozíció ez, gondoltam magamban, a kilátás szupernek ígérkezik, előttem csak nálam alacsonyabb emberek állnak, a színpad még innen is marha közel van...fú, de rossz lesz, mikor majd elkezdődik az élet-halál harc, és elsodródom innen!

Azonban nemhiába hiszek én a csodákban, az élet most is megajándékozott eggyel, ugyanis leszámítva néhány erősebb nyomulási rohamot, meg egy intenzíven mulató részeg (?) párocskát, akiknek egyensúlyközpontját erősen leamortizálta az elfogyasztott ki tudja mi, szinte semmi sem zavarta a szórakozásomat, és végig maradtam első osztályú helyemen. Újabb csodának tekinthető, hogy nem következett be a " hiába vannak előttem kicsi emberek, a koncert első 5 percében egészen biztosan betol a helyükre a tömeg egy kétméteres, széles vállú alakot, és majd kukucskálhatok ki mögüle végig" jelenség sem.

Az előzenekar a hazai EZ Basic volt, akiket korábban már hallottam egy Placebo bulin, és nem voltak rosszak, ahogy most sem. Rajongó nem leszek, de kellemesen nyomták. Miután elvonultak, és lement a szokásos átpakolászás is a kopasz, valamint a borús tekintetű  fickó vezényletével, megérkezett a Placebo amelynek tagjaira már az első percekben átragadt a kicsi, de lelkes közönség hangulata. Látszólag rá se rántottak, hogy a megfelezett Arénát sem sikerült megtölteni, hihetetlen energiával játszották végig a szűk másfél órát. Brian - aki ezúttal sapka, és egyéb kiegészítők nélkül jelent meg - nem díváskodott, sokat mosolygott, és élvezte a bulit. Az elején nagyon mutogatott valamit a kopaszkának, de az nem derült ki számomra, hogy mit. (Persze nem is érdekes, csak annak, aki kíváncsian lesi Molko minden mozdulatát...) Amikor szólt hozzánk, nem csak a szokásos "Thank you for your warm welcome!" mondatot sütötte el - ami egyébként őszintének hangzott - hanem szóvá tette az első sorosok által mutogatott feliratokat is, illetve a zenekart Magyarországon köszöntő példányra tekintve  viccesen megjegyezte, hogy köszöni, tudja, hogy hol is van éppen. Ezen kívül nem volt komolyabb verbális megnyilvánulása, de ez legalább csak nekünk szólt.

A dalok összetétele és sorrendje nem változott, most is így nézett ki:

Nancy Boy
Ashtray Heart
Battle For The Sun
Soulmates
Kitty Litter
Every You Every Me
Special Needs
Breathe Underwater
The Never-Ending Why
Bright Lights
Meds
Teenage Angst
All Apologies
Song To Say Goodbye
The Bitter End
        
Trigger Happy Hands
Post Blue
Infra-red
Taste In Men

Érdekességként még ki lehet emelni, hogy a Song To Say Goodbye alatt leszakadt a gitár vállpántja, ezért Brian egy pillanatra megállt, majd a hangszert érdekesen tartva pengetett tovább a dal végéig. Ugyanezen produkció közben elmaradt a szokásos dohányzás, talán az Aréna szigorú szabályzata miatt.

Az Every You Every Me és a The Bitter End mellett a direkt mondanivaló, és a már kissé uncsi politizálós hangnem miatt sokak által butának tartott Trigger Happy volt az egyik csúcspont, bár az is igaz, hogy ez nem magának a dalnak, inkább a Stefan által vezényelt össznépi karlengetésnek köszönhető. Tényleg vicces, hogy egy ilyen egyszerű kis mozzanat milyen hangulatot tud teremteni. (No, meg az, hogy mindenki szeret "Fuck"-ot kiabálni, hehe.) A Post Blue közben pedig becsúszott egy szolid "Michael Jackson-pillanat"  Mr. Molko részéről, ami elismerő hujjogatást váltott ki a népből. A nagynak nem nevezhető nézősereg végig pörgött, közvetlenül a ráadás előtt pedig komoly harc alakult ki mellettem a Steve Forrest által közénk hajított dobverőért, amit végül én és a szemüvegem is megúsztunk egy darabban.

Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de a budapesti koncertet élveztem legjobban az idei négy közül, ami király, mivel a többi három sem volt éppen szar.:) Talán az itthoni levegő teszi, de megint annyira "repültem", mint a tavalyi szigetes buli alatt, és végre teljesen felszabadultnak éreztem magam. Hiába, én már a "nyekergő öregasszony" rabja maradok örökre.:)

Egyéb kritikák:

Myrtil

Mr.Nobody

Quart

Rock Station

Hetedik sor

Shockmagazin