Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

A sors kivételes kegyben részesített, mikor lehetővé tette, hogy két egymást követő estén is végignézhessem a Madách Színház új sikervárományos darabját, ami ismét egy külföldön már nagy hírnévnek örvendő musical. Nem kell azonban a műfajtól írtózóknak sem aggódniuk, ez a darab nem olyan...Úgy értem, nem patetikusan éneklős, karokat szélesre tárós, csókban összeborulós. Illetve de. Csak egy kicsit másképp. Amit a zsánerben ki lehet figurázni, az itt áldozatul is esik az alkotók mókás kedvének. Ezen vicces fiúk egyike pedig Eric Idle, aki ugye nem kell bemutatnom? ( Ha kell is, most biztos nem fogom, jobb dolgom is van a felesleges részletek fejtegetésénél, meg annál, hogy  tudatlan szerencsétlenek elméjét pallérozzam. Miért is vesztegetném az időmet ilyesmire, mikor a lényegről is írhatok ugye? Na, de hol is tartottam? )

Szóval ez az Eric Idle, akinek volt némi köze egy Monty Python nevű társulathoz, és annak nálunk Gyalog galopp néven ismertté vált filmjéhez, fogta az említett alkotást (hát a Gyalog galoppot, nem figyelsz, öcsi? ) és annak pár klasszikus jelenetét, majd azokat néhol újraértelmezve, néhol kibővítve, de néha csupán  becses eredeti valójában meghagyva rittyentett belőlük egy színdarabot. (Erről beszélünk most.) Az újonnan megszületett műnek komoly előnye az eredetivel szemben, hogy van eleje és vége, különös tekintettel az utóbbira. Ezenkívül fergeteges zenés-táncos betétek tarkítják, amelyek egy része szintén korábbi Monty Python agyszülemények feldolgozása, néhányukat pedig a Spamalot kedvéért csapták hozzá a többihez. Az igazi musical feelinget John Du Prez zeneszerzőnek köszönhetjük, na meg persze azoknak a koreográfusoknak, akik a hihetetlenül látványos és mulatságos táncokat ilyen szépen összerakták.

Büszke vagyok a magyar fordításra, mert nagyon jól sikerült, és egy dalt leszámítva remekül követi az eredeti darab szellemiségét. Ez az egy kivétel a (valaki szerint) kényes témát érintő "You Won't Succeed On Broadway" , amit "Magyarok nélkül a Madách-ban semmire sem mész" címmel alakítottak át valami egészen mássá. Az angol változat, ami a zsidók szórakoztatóipar-beli felülreprezentáltságát "boncolgatja" igen humorosan, ugyan minden további nélkül lemehetett a Broadway-n ( ahol az említett népnek biztos egyetlen képviselője sem láthatta, hiszen köztudott, hogy New York-ban egy sincs belőlük, ugye?), nálunk viszont át kellett írni. Lehet ezt magyarázni azzal, hogy saját képünkre kellett formálni a számot, de sajnos ez az elmélet erősen sántít. Az új változat ugyanis igencsak zavaros, és néhol kissé ciki, hogy a végig zsidó elemekkel átszőtt zenére valami egészen oda nem illőt énekel szegény Sir Robin. Bár egy halvány utalás történik az eredetire, ez sajnos nem elég ahhoz, hogy elmúljon az a fura érzés, amit az egész produkció okoz.

Szerencsére azonban a mi Spamalotunk többi része nagyon szuper. Jó érzékkel helyeztek el benne utalásokat a Madáchban játszott többi sikerdarabra, és került bele egy-két kizárólag magyaroknak szánt poén, amik ráadásul - tapasztalataim szerint - előadásról előadásra változnak, mindig egy kicsit fokozva az élvezetet.

A két különböző szereposztás közül nekem a pénteki tetszett jobban, bár az igaz, hogy a szombatin meg a közönség volt sokkal lelkesebb. Lehet, hogy azért, mert az utóbbi volt a "nagyobb sztárokkal" tarkított változat, de lehet, hogy rosszul ítélem meg. Én mindenesetre úgy találtam, hogy Szerednyey Bélához jobban passzol Arthur szerepe, mint Szervét Tiborhoz, de utóbbiba sem tudnék különösebben belekötni. Molnár Szilvia szórakoztató volt a Tó Úrnőjének szerepében, bár valóban picit gyengébb a hangja Polyák Lilláénál, de a szerepet számomra ő tette igazán azzá, ami, vagyis a  tipikus musical díva tökéletes kifigurázásává. Hiába színezte Polyák Lilla énekét még több vicces hajlítással és egyéb díszítéssel, kevésbé éreztem benne az öniróniát.

Lancelot és Galahad is pénteken volt jobb, különösen Feke Pál okozott vidám perceket az utóbbi szerepében, nem is gondoltam volna, hogy ilyen vicces is tud lenni. De Nagy Balázs is többet tett hozzá Lancelothoz, mint Hajdú István (alias Steve) , aki ugyan tisztességesen megoldotta  a feladatát, de az alakítása nem hagyott mély nyomot bennem. A két Herbert herceg között (Ádok Zoltán, Hujber Ferenc) azonban nehéz különbséget tenni, mindketten visítanivalóan jók voltak. Talán Hujber Ferenc egy fokkal még lányosabbra vette a figurát (ha ez egyáltalán még lehetséges), ami állati jól állt neki. Végül, de még véletlenül sem utolsó sorban meg kell említenem Szente Vajkot, aki mindkét alkalommal Sir Robin szerepében volt látható, és bár neki jutott az a bizonyos rosszul sikerült (azaz átköltött) dal, mégis a szívemnek legkedvesebb alakítást nyújtotta. Mondanom sem kell, hogy akárcsak a Gyalog galoppban, a színészek többsége itt sem csak egy szerepet játszott, megőrizve nemes  Python hagyományt.

 Az előadást természetesen hatalmas ováció fogadta, ami mindkét alkalommal indokolt is volt. Szirtes Tamás rendező (és mindenki más, aki részt vett benne) büszke lehet a magyar Spamalotra, amit nem csupán elkötelezett Monty Python rajongóknak ajánlok.