Úgy érzem, ma újjászülettem. Hála az isteni szerencsének, és felebarátaim kegyelmének, egyelőre még nem kell plasztikai sebészhez fordulnom, ahhoz, hogy normális, emberi arccal élhessem tovább szánalmas kis életemet. Pedig nem sokon múlott.
Tudom, én vagyok a hibás, mert a zsúfolt buszon véletlenül ráléptem egy szimpatikus ifjú hölgy lábára. Ha egészen pontos akarok lenni, inkább a cipője szélére. Szörnyű tettemet felsimerve azonnal elnézést kértem, várva az enyhülést hozó elfogadó választ. Miután ehelyett csak egy megvető tekintetet kaptam, elismételtem a jól ismert hangsort ("bocsánat"), immár kicsit hangosabban, remélve, hogy ezúttal kegyesebb lesz hozzám az úrinő. Ő erre biztosított róla, hogy semmi baj, olyan hangsúllyal, amely feltárta a szavak mögött megbújó kívánságot, miszerint döglöjek meg.
Ezek után a művelt és illedelmes leány nem kevésbé művelt és illedelmes kísérője a következő kérdéssel fordult komoly sérelmet szenvedett szíve hölgyéhez, miután lesújtó pillantást vetett szerény személyemre:
-Rád lépett? Megverjem?
A sértett erre kegyelmes hangon így válaszolt:
-Nem kell.
Mindeközben olyan tekintettel mért végig, ami arra engedett következtetni, hogy úgy gondolja, elég nyomorult vagyok én már a verés nélkül is.
Boldog vagyok, amiért ilyen enyhe elbírálás alá esett a bűnöm, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezért a civilizáltabb közösségekben minimum halál jár.
Én viszont kaptam egy új esélyt az élettől. Remélem, tudok majd élni vele.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.