Tegnap összetört egy álom...Lallalallalallaalalalaaa.

De a jó hír az, hogy talán még meg lehet ragasztani. Az történt ugyanis, hogy elvittem az anyukámtól elkunyerált ősrégi gitárt a hangszerboltba, hátha helyre lehet pofozni, és akkor végre megtanulok rajta játszani, és rövid időn belül én leszek Slash. Mármint a női Slash. A magyar női Slash. Na, értitek! Persze a hajamon még dolgoznom kéne, de az másodlagos kérdés. Megrészegülve a gondolattól, hogy hamarosan a húrok közé csaphatok, mosolyogva vittem be a városba a drágát, hogy megmutassam a rocker kinézetű csávónak, aki már szinte isteni magasságokba emelkedve dönt gityók életéről és haláláról.

Beléptem a boltba. Kivettem a gitárt a dobozból. Rockercsávó a kezébe vette. Megvetően végigmérte, megrázogatta, majd felvázolta az előttem álló lehetőségeket. Pontosabban azt az egyet, miszerint akasszam fel a falra dísznek, mert bizonyára nagyon jól fog mutatni, és amennyiben úgynevezett gitározással szeretnék próbálkozni, erre a célra szerezzek be egy új hangszert. Ez ugyanis arra már nem alkalmas.

Mikor látta megdöbbent és kétségbeesett arckifejezésemet, nekilátott a meggyőzésemnek, amit szegény gitárom súlyos hibáinak sorolásával kívánt elérni. Végül megtörtem az elferdült nyakkal, kitört alkatrészekkel, illetve a tönkrement hangoló bigyókkal való szembesülés ólomsúlya alatt, és meghoztam a döntést. Bizony, kell egy új gitár. A régi persze bizonyára megsértődve vette tudomásul ezt  a szomorú tényt, de sajnos egyszer mindenkinek mennie kell.

Ott rögtön, azon melegében ki is néztem magamnak egy gyönyörűszép, bordó színű darabot, ami (vagyis aki) remélhetőleg némi spórolás után az enyém lehet. Pontosabban ő már az enyém. Tudom, hogy ő is szeret, és várni fog rám, ha kell, akár hosszú hetekig, hónapokig.

De egyszer összegyűlik a zsé, és akkor hazajön velem, és boldogan élünk, amíg rá nem jövök, hogy nincs tehetségem a gitározáshoz.