A vakmerőségnek ezer arca van. Rosszul tesszük, ha leragadunk a bungee jumping örömeit élvező fiatalok, vagy a fejét lazán egy oroszlán szájába helyező artista képénél. Ne higgyük, hogy mindezzel sikerült megragadnunk e szó lényegét, hiszen e nyilvánvaló példák csupán töredékét tárják fel mindannak, ami mögötte rejtőzik.

Léteznek ugyanis emberek, akik – anélkül, hogy ennek tudatában lennének – nap, mint nap őrületes veszélynek teszik ki magukat. Ők azok, akik pusztán a külső alapján úgy vélik, meg tudják ítélni, hogy mi az amit megengedhetnek maguknak egy bizonyos személlyel szemben. E bátor polgárok módszeresen válogatnak a velük kapcsolatba kerülők közül, kipécézve a védtelennek látszó egyedeket, akikre aztán a megfelelő pillanatban lecsaphatnak. A szerencsétlen áldozatok legtöbbször ártatlan arcú, békés fiatalok, akiket kevésbé finom kifejezéssel nevezhetünk balek megjelenésűnek is. Ha hőseink meglátnak egy ilyet, azonnal átfut rajtuk egy erős örömhullám, és a gondolat, miszerint „Igen, végre valaki, akinek elronthatom a napját azzal, hogy saját frusztrációmat és rossz hangulatomat beszólás formájában adom át neki.” Persze lehet, hogy ez nem fogalmazódik meg bennük ilyen bonyolult módon, hiszen az agyuk legtöbbször túl fejletlen ahhoz, hogy károsodás nélkül elviselje bármilyen komoly gondolat jelenlétét. A szemük azonban jól működik, így azonnal kiszúrják a balek külsővel rendelkező egyént, akiről úgy vélik, kockázat nélkül sértegethetik.

Érdekes tény, hogy kétméteres, kopasz, tekintélyes izomzatú, egyik karján „Mama”, másikon „Kill everyone!” feliratot viselő férfiakat viszonylag ritkán (=soha nem) zaklatnak. Miért nevezem őket mégis vakmerőnek? A válasz egyszerű. Ezen embertársaink sajnos nem tették magukévá a „Ne ítélj a külső alapján!” igencsak elcsépelt, ám annál hasznosabb elvét. Amikor éppen fellökik, megbántják, leordítják az aznapra kinézett szelídnek tűnő szerencsétlent, nem számolnak azzal a – manapság egyébként igencsak reális – lehetőséggel, hogy az illető egészen véletlenül egy pszichopata, aki az első adandó alkalommal bekattan, és esetleg kárt tesz bennük. Valószínűleg szerény személyemet is abban bízva sértegetik (szigorúan tegező viszonyban), hogy talán nem fogom a mellényzsebemből előkapni a láncfűrészt (ami igaz is, hiszen nem hordok mellényt), hanem inkább hallgatok majd, esetleg - ha nagyon ügyesek – még sírva is fakadok kínzásuk hatására.

Ez a felfogás azonban semmivel sem rejt kevesebb kockázatot, mint az idomított oroszlánnal való incselkedés. Mai, egyre ijesztőbb világunkban annak az esélye, hogy éppen ma őrültem meg, és reagálom túl egy kissé ( például az illető megkéselésével) a beszólást, éppen olyan nagy (ha nem nagyobb), mint azé, hogy a kötél elszakad, vagy az oroszlán egyszer csak úgy dönt, mégis összezárja fogazatát.

Egyszer a tévében lement egy riport egy amerikai lányról, aki lemészárolta néhány iskolatársát. Amikor megkérdezték tőle, miért tette, csak annyit mondott:

„I don’t like Mondays.”

 Ezúton üzenem a fentebb jellemzett embertípus képviselőinek, hogy jobb vigyázni.

 Ugyanis én sem szeretem a hétfőket.