Szerdán ismét részt vettem egy remek koncerten, ami meglepő módon nemhogy Placebo nem volt, de még Tori Amos sem. Igen, tudom, hogy fura, de igaz. Az a tény, hogy a Muse kis hazánkba látogatott, kizökkentett az egyhangú rajongásból, elvégre emellett a hír mellett nem lehet csak úgy szó (és azonnali hisztérikus jegyvásárlás) nélkül elmenni. Mert a Muse mégiscsak Muse. Számtalan legendát lehetett hallani arról, hogy mennyire szuperek élőben, ráadásul szeretem a zenéjüket, úgyhogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ott legyek. És lőn.

Október 10-én, egy verőfényesnek csak erős túlzással nevezhető, de azért viszonylag napsütéses szerdai napon délután fél három körül érkeztem a Papp László Sportarénához, ahol már várt egy kedves barátnőm, hogy együtt vágjunk neki a környék felderítésének. A bejárathoz érve megállapítottuk, hogy kár volt az aggodalom, mert még nagyon kevesen üldögéltek a kapu előtt. Mint később kiderült, a tömeg a hatórás nyitásra sem duzzadt ijesztően nagyra, de azért nem bántuk meg, hogy korán odamentünk, mert legalább beszélgethettünk a többiekkel, és hergelhettük egymást, miszerint "Húúúúúú, de jó lesz!!!!"

A várakozás alatt megismert emberek közül egy Magyarországon tanuló görög lány volt rám a legnagyobb hatással, aki úgy keveredett a társaságunkba, hogy tőlünk érdeklődött a főbejárat hollétéről. Ezt mi készségesen meg is mutattuk, ami nem igényelt nagy erőfeszítést, tekintve hogy éppen előtte álltunk. A létfontosságú információ átadását követően beszédbe elegyedtünk, és a leányzó megemlítette, hogy nyáron volt egy Placebo koncerten is, és feltette nekünk a humoros kérdést:

 - Ismeritek a Placebót?

HAHAHAHAHA!!! NEM! Ja, bocs, hülye vagyok. Asszem, hallottam már róla...No, de halálosan komolyra fordítva  a szót, mi udvariasan válaszoltunk, hogy igen, sőőt, nagyon szeretjük őket. Erre ő átkapcsolt az "idegeimen táncoló" üzemmódba, és megosztott velünk egy kedves kis történetet, aminek az volt a lényege, hogy ő a görögországi koncert után eltöltött egy egész éjszakát a színfalak mögött, beszélgetett a bandatagokkal, és VELE is. AAARGH! Mindezt úgy vezette be, hogy "I spent a night with Brian Molko." Uh. Erre engem elkezdett kerülgetni a hányinger, és enyhe szédülés, illetve az a kellemetlen érzés, hogy szeretném fejbe vágni egy tompa tárggyal.

Nem, nem vagyok én irigy, csak utálom, ha valakivel jó dolgok történnek, és nem én vagyok az. Ez minden.

Mindeközben azért kedvesen mosolyogtam, és valószínűleg roppant lazának tűntem. (Leszámítva a rángatózást.) A legviccesebb az volt, amikor azt ecsetelte, hogy Brian mennyivel jobban beszél angolul, mint Stefan. Csak egy tipp, de szerintem ez összefüggésben lehet azzal, hogy neki az angol az anyanyelve, Stefannak meg nem.

Na, de mit művelek már megint? Most a Muse koncertről van szó! MUSEMUSEMUSE! Felejtsük el a görög lányt és a Plac...Mit is?

A kaput kicsivel hat után nyitották ki, és viszonylag problémamentesen be is jutottam. Ezúttal nem jelentett gondot a színpad megtalálása sem, úgyhogy remek helyen, körülbelül a harmadik sorban kötöttem ki. Az ezt követő kétórás várakozás nagyon unalmas volt, de a vége felé javult a helyzet, mikor valahonnan előkerült egy részeg fazon, aki ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy szórakoztasson bennünket. Ennek én örültem, mivel ahhoz elég közel volt, hogy röhöghessek rajta, ahhoz viszont túl távol, hogy zavarjon. Néha vicces hangon elbődült, hogy "MJÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚZ!", ebből arra következtettem, hogy tudja, hol van.

Az előzenekar (30Y) nyolc körül lépett a színpadra, és félórás műsor után távoztak is. Nagyon szimpatikusak voltak, főleg amikor az énekes az elején kijelentette, hogy "Most mondhatnék valami magabiztosat is, de az az igazság, hogy be vagyunk sz*rva." Elég jó zenét játszottak, de nekem már túl alternatívak. Miután végeztek, még majdnem egy órát kellett várni a Múzsára. Hál'Istennek ez viszonylag hamar eltelt, és valamivel negyed tíz után végre megjelentek.

 A setlist így alakult:

01. Take A Bow       
02. Hysteria
03. Map Of The Problematique
04. Butterflies & Hurricanes
05. Supermassive Black Hole
06. Feeling Good
07. Apocalypse Please
08. Soldier's Poem
09. Invincible
10. Starlight                  
11. Time Is Running Out
12. New Born
13. Stockholm Syndrome
---------------------------------------
14. Plug In Baby
15. Knights Of Cydonia

Ez az én ízlésem szerint nagyon közel van a tökéleteshez. Sokan hiányolták a Bliss-t, de én nem nagyon, mert kicsit idegesít az a szám. Talán a Feeling Good-ot kihagytam volna, az valahogy, a maga furcsa könnyedségével nem illett a képbe. Ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok, és ha kicsit hosszabb lett volna, illetve nem tapasztaltam volna ismét a tavalyi Szigeten megismert halálfélelmet, akkor nem tudnék semmi rosszat mondani. Kár, hogy a lökdösődés megint rontott az élményen. Soha nem fogom megérteni, miért csinálják ezt egyesek. Szerencsére, miután hátrébb sodródtam (jó messze kerültem a harmadik sortól, de biztonságban voltam, és láttam is) minden jóra fordult, és végre igazán élvezhettem a műsort. Leginkább a két ráadás szám alatt kezdtem jól érezni magam, kár, hogy az már nagyon közel volt a végéhez. A Plug In Baby alatt közénk eresztett nagy kék lufik által okozott örömem pedig azt bizonyítja, hogy még mindig nem sikerült komoly lépéseket tennem a felnőtté válás felé. Na, de tényleg...annyira buli volt!

Számomra a koncert csúcspontjai a Hysteria (annak ellenére, hogy a tömeg is kissé hisztérikus volt) és a Starlight, illetve az azután következő dalok voltak. Az utolsó hat szám egy az egyben maga volt a gyönyör. Matthew Bellamy tényleg zseni. Mind a gitár-, mind a zongorajátéka lenyűgözött. Ami az éneket illeti, azt kicsit rosszul hallottam, mert a hangosítás nem volt tökéletes, és körülöttem daloltak a lelkes rajongók, akik - velem ellentétben - tudták a szövegeket. Persze azért volt alkalmam a frontember hangját is élvezni, és elégedett voltam vele. Úgy látszik, szeretem a nyávogós énekstílust.:-)

Nagyon jól sikerült az este, és szerintem sokat dobott a hangulaton, hogy az Aréna több mint felét lezárták, így a kevés néző (négyezer ember, de valahol már olyat is olvastam, hogy csak három) ellenére nem volt kellemetlen "még félház sincs" érzése senkinek. Ez valószínűleg a zenekar közérzetén is javított, mert úgy tűnt, hogy jó kedvük volt.

Mikor a koncert után hazaértem, úgy éreztem magam, mint akit megvertek, mindenem fájt, és szinte beájultam az ágyba, de nincs okom panaszkodni, mert ez a produkció minden szenvedést megért.