Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az utcán, illetve aluljárókban kéregető "alapítványosok" egytől egyig csodálatos emberek, akiknek szeme előtt kizárólag a szegény, beteg gyerekek megsegítése lebeg, és e cél érdekében éjt nappallá téve harcolnak a közönyös, gonosz tömeg ellen.

Ahogy mappával a kezükben előtűnnek a semmiből, és szelíden megszólítják az arra járó halandót - éppen csak olyan erőszakosan, ahogy egy réti sas csap le áldozatára - az ember szíve nagyot dobban, és az első dolog, ami az eszébe jut: "Íme, a színtiszta emberi jóság!"

Kedves, szimpatikus viselkedésük szinte követeli, hogy megálljunk egy pillanatra, és ahogy ők mondják, "megtiszteljük" ezeket a szent harcosokat kitüntető figyelmünkkel. Nem sajnálják az időt és fáradságot, hogy a jegypénztáraknál lesben állva nyerjenek meg újabb és újabb adakozókat nemes céljuknak. Pontosan tudják, hogy ha valakinél van ötszáz (vagy esetleg még annál is több) forint, akkor azt csak és kizárólag nekik adhatja oda, mert ha nem így dönt, akkor ő maga a megtestesült gonosz, aki mellett Marilyn Manson is papnövendéknek látszana. Miért is költené azt a pénzt bárki ételre, vagy a nagymamája gyógyszerére, amikor azt egy száz százalékosan megbízható, kicsit sem gyanús alapítványnak is odaadhatja?

Jó tudni, hogy e szent emberek soha nem vetnének be mocskos, undorító trükköket annak érdekében, hogy megálljunk nekik, és nem rúgnának bele felebarátjukba ott, ahol a legjobban fáj, csakis azért, mert nem támogatja őket.

Távol áll tőlük minden, ami romlott, tökéletesen mentesek e csúnya világ minden szennyétől. Nem ítélkeznek, nem általánosítanak, és ami a legfontosabb, átkokat sem szórnak senkire. Az ő közelükben biztos, hogy értékesnek érezzük magunkat, mert soha nem sugallnák, hogy aki nem ad nekik pénzt, az egy kis gőzölgő kupac kakival egyenlő.

Adjunk hát hálát az égnek, hogy ők köztünk vannak, és minden napunkat egy kicsit szebbé varázsolják.