Előző rész ITT!

Augusztus 6-án reggel ugyan még a szokásos fájdalmak közepette ébredtünk, de már azzal a tudattal, hogy ideális esetben - azaz, ha nem nyomorodtunk meg egy életre - ezek idővel elmúlnak, mi pedig napról napra frissebbek, fiatalosabbak és vidámabbak leszünk. A kikapcsolódás előtt azonban még eleget kellett tennem egy régóta halogatott kötelezettségnek. Nagy kupac képeslap várta, hogy a hosszú alkudozás után ("majd holnap megírom őket...majd ha nem leszek ilyen fáradt...majd...") beteljesítsem végzetüket.

A hosszú szenvedés után még nem nyertem vissza kreativitásomat, de megtettem minden tőlem telhetőt, és tényleg elkészültem velük. Szeretteimtől ezúton kérek elnézést a gyenge teljesítményért. Miután összeszedtem magam, elindultam a találkozóra Hannával, aki egy kalandos sztorival fogadott. Éppen nyugodtan álldogált a metró lépcsőjén becses személyemre várva, amikor felfigyelt rá két helyi rendőr, és a haza védelmében azonnal fel is tettek neki néhány kérdést. Hiába, a terrorveszély különös lépésekre készteti a brit hatóságokat. Valószínűleg barátnőm az átlagosnál gyanúsabb magatartást tanúsított, talán túl agresszívan állt egyik lábáról a másikra, miközben a szempillái fura hangon zizegtek. A bátor zsaruk részletes jegyzőkönyvet vettek fel a veszélyesnek látszó egyénről, aminek másolatát nekem is volt szerencsém megszemlélni. Nagyon súlyos volt, mondhatni ZSÍÍÍÍR.

Én azonban nem ijedtem meg, de nem ám! Életem kockáztatása árán is a terroristának látszó Hannával tartottam, sőt, még a szobájába is be mertem menni. Ha! Ennek során megállapítottam, hogy nagyon takaros kis szállást talált magának, ami ráadásul még olcsóbb is volt egy hétre, mint a miénk, ahol csak a poloskák lehettek teljesen elégedettek. De ők nagyon.

 Hannáéknak még kertjük is volt, ahol idilli madárcsicsergés szolgáltatott háttérzajt társalgásunkhoz. Közben teát kortyolgattunk, strawberry cheesecake-et falatoztunk, és minden csodás volt. Egy kismadár a vállamra szállt, és elénekelt egy Walt Disney dalt. (Az utolsó mondat lehet, hogy nem igaz…) Az idő kissé elszaladt, mi pedig még hivatalosak voltunk egy találkozóra Ritával és Ernővel (<-nemrég érkezett új lakótárs) az Abbey Road-on, ahol nagyon király fotókat szándékoztunk készíteni magunkról. E tervről már kezdtünk lemondani, ugyanis mikor tetemes késéssel odaértünk a helyszínre, már sötétedett. Ekkor jött azonban a deus ex machina egy szimpatikus fotós fiú személyében, aki éppen arra járt, és vállalta, hogy megörökíti, ahogy négyen átvonulunk ama híres zebrán. Sajnos az eredményt nem tudom megmutatni, mert még nem sikerült elérnem, hogy elküldje nekem, de azért egy Hannának írt komment illusztrációjaként már megcsodálhattam, és menő lett.

Rövid tanácskozás után eldöntöttük, hogy az est zárásaként meglátogatjuk a camdeni The Good Mixer elnevezésű pubot, ami Hanna elmondása szerint Amy Winehouse egyik törzshelye, mellesleg tökéletes, ha az ember jó narancslevet akar inni. Megdöbbentő, hogy ezt mások még nem fedezték fel, és Ritán, valamint rajtam kívül mindenki alkoholt fogyasztott ott, beleértve az akkor még kiskorú Hannát is. Micsoda lúzerek! Mivel – ahogy az előzőekből is kiderült – óriási partiarcok vagyunk, hajnali egy körül (vagy hamarabb?) el is hagytuk a helyszínt, nehogy még jobban elszálljunk. (Vagy lehet, hogy ez csak egy cenzúrázott változat, és valójában reggelig ittunk, mint az állat, majd végighánytuk a várost, és egy Franciaországba tartó szemétszállító hajó egyik konténerében ébredtünk? Mindenki döntse el maga!)

Másnap elvileg megint Hannával találkoztam volna Camdenben, de ő, mint kiderült, csak reggel 11-kor ért haza az előző éjjeli „kikapcsolódás” után,  úgyhogy nem érezte képesnek magát arra, hogy eljöjjön. Ha már úgyis ott voltam, lefényképeztem a pubunkat, meg az esőt, ami közben csúnyán elkapott. Miután a nyakunkba zúdult egy gigantikus hordó tartalma, a nap újra kisütött, mintha mi sem történt volna. Ej, te mókás brit időjárás, de hiányzol!

Következő állomás a Szent Pál Székesegyház volt, ahonnan szép kilátás nyílt a városra.

Ja, nem pont erre gondoltam, hanem ezekre:

A nap fénypontja, a színház előtt még tettünk egy kis sétát, érintve a Soho-t és a kínai negyedet, ahol kivel találkoztunk? Na kivel? Eperjes Károllyal! A poén az, hogy én még oda is mentem üdvözölni, de tényleg nem tudom, hogy miért. Talán, hogy legyen egy újabb jópofa sztori, amit majd lehet mesélni. Még el sem múlt a trauma, már el is jött az idő, hogy megnézzük a Spamalot-ot, ami minden várakozásomat felülmúlóan fantasztikus volt.

Egyes színészek nem csupán a Monty Python karaktereket, de  az azokat eredetileg alakító színészeket is remekül utánozták, így néha már-már azt képzelhettem, egy eredeti Python előadáson veszek részt. Mondjuk, az Arthur királyt játszó indiai származású fickó a legkevésbé sem emlékeztetett Graham Chapman-re, de Sir Robin például tiszta Eric Idle volt. Oké, elég messziről láttam, de a hangja döbbenetesen hasonlított. A Gyalog galoppból ismert jeleneteket újakkal egészítették ki, és egy pompás díva paródiával is gazdagították a legendás művet. Részletekbe nem megyek bele, mert hamarosan Magyarországon is bemutatják a darabot, és nem akarom elrontani a meglepetést. Ugorjunk hát augusztus 8-ára, amit ezennel az egyik legjobb londoni napommá nyilvánítok. Mert:

Bepótoltuk a korábban lekésett notting hill-i piacon tett látogatást, ahol megvettem legpompásabb angliai szerzeményemet, PIGGY-t!!!!!!!!!!

Ezután összefutottunk Hannával Camdenben, ahol jelenlétünkkel támogattuk a vásárlásban, majd Rita végre elfogyasztotta a hőn áhított japán kaját, amire már régen fájt a foga. Mindhárman egyetértettünk abban, hogy Hampstead Heath ideális helyszín a nap folytatásához, és igazunk volt, mert csodálatos. Ha most költői tájleírásba kezdenék, az nagyon idétlen lenne, úgyhogy nézzétek meg a saját szemetekkel:

Már ez is bőven elég lett volna a boldogsághoz, de még további örömök következtek. Hanna elvezetett bennünket a Brettanham House-hoz, ahol a Placebo Pure Morning klipjét forgatták, és amit ő afféle zarándokhelynek tekint. Sétánk közben érintettük a Fleet Street-et, ahol a démoni borbély folytatta tevékenységét, ha egyáltalán létezett. A lassan sötétbe boruló város által kiváltott hangulat akkor érte el csúcspontját, amikor Hanna (ki más?) a Gherkin lábánál található padokhoz vezetett minket, ahol egy darabig Placebot hallgatva heverésztünk. Azt hiszem, ez volt az egész nyaram legjobb pillanata.

 A következő nap kevésbé sikerült a csúnya eső miatt, ami megakadályozta a tervezett London Eye programot, és csupán egy kis Westminster Apátságot, szuvenír keresgélést, rövid sétát, és a kifordult esernyőinken való nevetgélést engedélyezett nekünk. Azért buli volt. Természetesen végül nem maradt ki a London Eye, sőt, ugyanazon a napon abszolváltunk egy kis hajókázást a Temzén, amivel nagy szerencsénk volt, mivel egy nagyon vicces fiatalember avatott be minket az érdekesebb tudnivalókba. Meg is bántam, hogy nem adtam neki borravalót, mert még azt is elmondta az egyik épületről, ami mellett elhaladtunk, hogy onnan lógatta ki Kevin Kline  John Cleese-t A hal neve Wanda című filmben.

Az utazásnak célja is volt, méghozzá Greenvich, ahol épphogy körülnéztünk, aztán indultunk is vissza. Ennek a programnak az volt a legobb része, mikor átzúztunk a Tower Bridge alatt. De tényleg. Utolsó két napunkra maradt a Madam Tussaud panoptikum, egy kis Regents Park, majd zárásként a Highgate Cemetery, ahol Douglas Adams is nyugszik.

A temető elhagyása után az események riasztóan felgyorsultak. El kellett rohannunk a Londonimagyarok irodájába, hogy rendezzük hátra maradt ügyeinket, majd kettéváltunk. Rita hazament rendet rakni és bepakolni, én pedig visszamentem az Oxford Street-re, hogy megvegyem neki a vicces angol kalapot. Mire újraegyesültünk, már kissé késésben voltunk, de a vonat megértőnek bizonyult, és maga is később érkezett. A repülő azonban már kicsit túlzásba vitte a dolgot, így hosszú várakozás következett Lutonban, ami alatt egyszer még át is irányítottak minket egy másik kapuhoz, nehogy túlságosan elunjuk magunkat. Végül feljutottunk a gépre, majd le is jutottunk róla, méghozzá a megfelelő helyen, azaz Budapesten.

Itt a vége, fuss el véle!