Az első hét különös hangulatban telt, amolyan kezdeti bizonytalanság vett rajtunk erőt, legfőképpen azzal kapcsolatban, hogy valóban ott akarunk-e lenni, ahol éppen vagyunk, illetve azt akarjuk-e tenni, amit eredetileg terveztünk. Mikor már kezünkben voltak a munkavállaláshoz szükséges információk, a dolog egyre kevésbé tűnt jó ötletnek. Hogyan fogunk bármit is találni? Mennyi idő alatt? Különben is, minek dolgozni, mikor depressziósan az ágyban fetrengeni sokkal jobb időtöltés? A helyzet olyan nyomasztóan nehezedett ránk, hogy szinte elkerülhetetlennek tűnt, hogy lazán félretegyük a probléma megoldását. Ennek jegyében úgy döntöttünk, az első hetet a városnézés ősi szokásának szenteljük, és bizonytalan időre elhalasztjuk a munkaügyi telefonálgatást. Közben folyamatos pánikban voltam, hogy hamarosan angolul kell majd tárgyalnunk különféle fura figurákkal, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot.

Első teljes Londonban töltött napunkon komoly feladat állt előttünk. Hivatalosak voltunk egy Placebo-bulira, de a helyszínre jutás mikéntje zavarba ejtően nagy kérdőjelként villogott a szemünk előtt. Nehezítvén e helyzetet még internetkapcsolattal sem rendelkeztünk, így kénytelenek voltunk elmászni az irodába*, és igénybe venni a két fáradt és rosszul működő számítógép egyikét. Miután sikeresen kinéztük a szükséges tömegközlekedési eszközöket, már semmi nem állhatott első nagy kalandunk útjába.

Ez akár örömet is okozhatott volna, de a nethiány megoldásának "mission impossible"-jellege kicsit rontott a hangulatunkon.

Intermezzo, avagy a netprobléma

Mint már említettem, szállásunkon a világháló nem állt rendelkezésre, egészen pontosan csak kettőnk (azaz szerény személyem, és Rita) számára nem. Volt ugyanis egy határozottan internetkábelnek látszó zsinór a lakásban, amely szimpatikus lakótársunk (nevezzük Zsuzsinak) szobájába vezetett, de routernek nyomát sem láttuk. Mindezek ismeretében elkezdett bennünket komolyan foglalkoztatni a megosztás kérdése. A buli reggelén meg is kérdeztük Zsuzsit, hogy mit lehetne tenni a probléma megoldása érdekében. Rita felvetette, hogy esetleg néha mi is megkaphassuk a zsinórt, mivel a szállás árában elméletileg benne foglaltatik az internethasználat, ami kábel és router nélkül nehezen megoldható. Máig nem tudom, hogy elsősorban a butaság, vagy a jóindulat teljes hiánya miatt, de javaslatát feltűnő értetlenség fogadta. Zsuzsi a következő mondattal utasította el az indítványt:

"Hát, én este szoktam itt lenni, a barátom meg reggel, így nekünk egész nap kell a net."

Ezt nemnek vettünk, majd Rita tovább próbálkozott. Úgynevezett ésszerű érvekkel igyekezett rávilágítani arra a valóban nehezen felfogható tényre, miszerint nekünk is jogunk van a net használatához, és tenni kellene valamit azért, hogy lehetőségünk is legyen. A közös routervásárlás pedig szóba sem jöhetett, hiszen Zsuzsi szerint ebben az esetben mi úgysem fizettük volna ki a részünket. (Eleinte megütköztünk ezen a "kedves" viselkedésen, de később rájöttünk, hogy Zsuzsit olyannyira nem érdekeljük mi és az apró-cseprő gondjaink, hogy ha napokig nem látna minket, és a szobánk irányából hullabűz szállna felé, valószínűleg akkor is csak egy cetlit hagyna az ajtónkon, miszerint csináljunk valamit a szaggal.)

Ugyanaznap az irodában megtudtuk, hogy az efféle problémákat a lakóknak egymás között kell megoldaniuk, ami egyet jelentett azzal, hogy mi ketten majd veszünk egy routert 40 fontért, amennyiben netezni szeretnénk a következő egy hónapban.

Intermezzo vége, irány a buli!

Ezekkel a kedvezőtlen hírekkel gazdagabban értünk vissza a szállásra, ahonnan némi készülődést követően elindultunk a Mish Mash nevű szórakozóhelyre. Oda is értünk. A fogadtatás kellemes volt, furcsa érzéssel töltött el, hogy a sok-sok "virtuális "ismerőst végre élőben láthatom. A legtöbben megöleltek és néha úgy tűnt, még tudják is, hogy ki vagyok. Rita persze kevésbé volt ismert, mivel nem tagja a PFWW fórumnak, de őt is nagyon szívélyesen fogadták. Sajnos a körülmények (zene, buli, haverok, hangzavar) miatt nem volt lehetőségem túl sok csevegésre, érdemi társalgást csupán Hannával, cseh barátnémmal folytattam. A többiekkel kimerült a kommunikációm a "Hello! Gabi vagyok a fórumról! Én is örülök...Igen, ismerem Kittit." jellegű mondatokban, illetve egy rövid értekezésben, amit az erkélyen folytattunk Steve Hewitt kilépésének okairól. Erről az amerikai lánynak, Melissának igen érdekes elmélete volt, amiről azóta kiderült, hogy talán mégis igaz. (Ez azonban egy másik történet.)

A buli témája egyébként Placebo mellett a glam rock volt, amihez valaki megtalálta a tökéletes jelmezt, valaki nem. Én az utóbbi kategóriába tartoztam, de a sminkem- aminek elkészítésében Rita segédkezett - egész jóra sikeredett. Mindent összevetve szuper élmény volt, a vége felé még a Placebo CD is előkerült. A hazajutással sem akadt gond, az éjszakai buszok megtették a magukét.

Másnap  első igazi londonos-városnézős programunkat abszolválandó a Buckingham Palota felé vettük az irányt. Mivel a királynő elfelejtette elküldeni a meghívóinkat (hiába, romlik az öreglány memóriája), csak kívülről  csodálhattuk az épületet, ami rám nem gyakorolt különösebb hatást, a közelében lévő gyönyörű St. James Parkkal ellentétben. Utóbbi minden szépsége ellenére változékony hangulatunk kísértetiesen emlékeztetett a brit időjárásra. Egyik pillanatban elfogott a "Londonbanvagyuuuunk!!!!" érzés, a másikban már azt terveztük, hogyan lehetne minél hamarabb hazajutni. Ehhez szolgált tökéletes illusztrációként az "öt percig esik, öt percig süt a nap" jellegű meteorológiai helyzet, melynek hatására a "pulcsit föl, pulcsit le" játék fárasztó gyakorlására kényszerültem, az "esernyőt ki, esernyőt be" játékról már nem is beszélve.

Délután sor került első szétválásunkra, mivel tartottak aznap egy PFWW összeröffenést, amiről sajnos végül a hiányos tájékoztatás miatt lemaradtam, és csak egy rövid  sétát tudtam tenni Camdenben azokkal, akik még nem távoztak a helyszínről. Rita ezalatt egyedül fedezte fel a Temze-partot. A sikeres újraegyesülés után egy lehangolt este következett, mikor ismét arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha most rögtön felmondanánk a szállást, két hét alatt** megnéznénk, amit lehet, aztán húznánk haza. 

Azt hiszem, a július 12-ei Placebo találkozó volt az első olyan alkalom, amikor igazán jól éreztem magam. Sokat számított  jó kedélyem szempontjából, hogy ezúttal időben odaértem a Camden Locknál található The Ice Wharf nevet viselő étterembe, és végre nappali fényben is megcsodálhattam a bulin megismert társaságot. Úgy éreztem, itt az idő, hogy elfogyasszam életem első igazi angol fish and chips-ét, majd miután ez megtörtént, már tudtam, hogy ez volt egyben az utolsó is. ( Bár ez végül nem egészen így lett, köszönhetően a Millenium Hotel személyzeti menzájának, de erről majd később.) Miután alkalmam nyílt az előző napihoz képest pozitívabb hozzáállással végigjárni a camdeni főutcát, megállapítottam, hogy minden bizonnyal ez az egyik legtutibb hely Londonban, sőt, széles e világon. Punkok, goth-ok és egyéb fura teremtmények (pl. Michael Palin) természetes környezetében, a Placebo első fellépésének helyszínén, különleges boltok, bazárok, piacok, a nemzetközi konyha minden képviselőjének néhol gyanús, néhol csábító bódéi között könnyű vidámnak lenni. Metálos szerkók mellett Hello Kitty kitűző, ez bizony Camden!

Mialatt én e nevezetes helyen bóklásztam, Rita vett egy routert, amit zseniális elméjének köszönhetően be is tudott állítani, így vége szakadt a netelvonással terhelt depressziós estéknek. Szánalmas, vagy nem, ettől máris kevésbé tűnt kilátástalannak a londoni élet. Hiába, net nélkül nincs happy end. Ó, te XXI. századi ember, hová jutottál?

Első angol vasárnapunkat a Hyde Park felfedezésével töltöttük, az idő kissé borús volt, de azért élvezhető. A kihelyezett nyugágyakban való punnyadás még magasabb szintre emelte az élményt. Ja, és emberek! A Speakers' Corner tényleg hű a nevéhez. Hangulata a Brian élete című filmet juttatta az eszembe, mikor egyszerre tíz próféta prédikál a köréjük gyűlt kisebb-nagyobb klikkeknek. A hatást növelte, hogy amennyire a szófoszlányokból ki tudtam venni, az önjelölt rétorok nyolcvan százaléka hittérítő volt. 

Ehhez a naphoz fűződik ama örömteli esemény is, hogy a Londonimagyarok főnöke kifizette a routert, amikor nálunk járt beszedni a lakbért. Nem hiába hittem én mindig is a csodákban.

A "felhőtlen" kezdetek elmúltával ismét komolyan szóba került a munkakérdés. Magamra vállaltam a nemes feladatot, miszerint angolul hívogatom a papírunkon feltüntetett ügynökségeket. Sajnos ez magában foglalta a veszélyt, hogy még hülyébbnek tűnök majd, mint élőben, hiszen most hiába vágok értelmes arcot, a telefon másik oldalán ez senkinek nem fog feltűnni. Helyette marad a nyökögés és a kínos csönd, amikor nem értek valamit. Hasonló pozitív gondolatokkal felvértezve láttam neki a nagy küldetés teljesítésének, és mindenki nagy meglepetésére végül összehoztam egy találkozót a Neway Agency egyik fejesével, a meghatározhatatlan nemzetiségű Mr. Patricio Tapio-val. A másnapi állásinterjú gondolata kellemetlen bizsergést okozott a gyomromban. Én, az ingyenélők mintapéldánya, holnap egy lehetséges munkáról fogok tárgyalni, ráadásul KÜLFÖLDIÜL!

Mint később kiderült, tárgyalásról szó sem volt. Mr. Tapio leültetett bennünket az irodájában és elmagyarázta, milyen követelményeknek kell megfelelnie egy ideális szobalánynak. "Job is very hard" "Room has to be clean and presentable.". Milyen mókás szó is ez a presentable! Jövendő munkaadónk nem hagyott kétséget afelől, hogy borzalmasan kimerítő és fájdalmas heteknek nézünk elébe. Olyan ijesztően ecsetelte a részleteket, hogy igencsak elbizonytalanodtam. Végül ennek ellenére igenlő választ adtam a kérdésre, hogy biztosan tudom-e vállalni a tortúrát. Kitöltöttük a papírokat, aláírtunk mindent, és azzal a tudattal hagytuk el az ügynökséget, hogy másnaptól dolgozó nők leszünk. A kegyetlen valóság okozta sokkot súlyosbította, hogy még aznap sürgősen be kellett szereznünk az ideiglenes munkaruhát, azaz fekete nadrágot, fehér inget és fekete cipőt. A lehető legjobb viselet a kádmosáshoz és négykézláb kúszás-mászáshoz.

Az estét végigidegeskedtem, abban a biztos tudatban, hogy a döntésemet nagyon meg fogom bánni.

Folyt.köv...

*Guaranteed Properties Letting Limited, ismertebb nevén Londoni Magyarok székhelye, akinek szállásunkat köszönhettük.

**Ennyi ideig mindenképpen maradnunk kellett, mert ez volt a szállás felmondási ideje.