Ami engem illet, már jóval a koncert előtt komoly összeget tettem volna arra, hogy a bölcs és jóindulatú kritikusok ehhez hasonló véleményekkel halmozzák majd el Marilyn Manson fellépését. Csak be kellett üzemelni a fikagenerátort, élesíteni a lehúzászati főhajtóművet, aztán indulhatott is a móka.

Félreértés ne essék, egy szóval nem állítom, hogy zeneileg kiemelkedő, őrületes produkciót láthattunk, de még ha távol is állt a tökéletestől, azért minden idők legrosszabb koncertjének nevezni enyhe túlzás. Mi, akiknek Manson többet jelent a „kivette a bordáját, hogy lesz*phassa magát” és az „állatokkal közösült a színpadon” jellegű nevetséges pletykáknál, már kissé fárasztónak találjuk, hogy mindig olyanok mondják meg a frankót róla, akik szerint a Sweet Dreams feldolgozása az egyetlen slágere, illetve akik meglepődnek azon, hogy előadása közben oxigént szokott szippantani. Ez utóbbit már hosszú évek óta gyakorolja, tehát semmi köze nincs ahhoz, hogy öregszik. Kedvelt téma a toka és a pocak emlegetése, ami szintén csak azoknak újdonság, akik már 2004 óta nem látták Mr. Warner-t, aki már jó ideje nem csont és bőr, de talán ez nem is olyan nagy baj.

Nem elég, hogy külseje kevésbé szexi, mint 10 éve, de ráadásul már énekelni sem tud. Ha! No, de kérem, mikor tudott? Manson nem nagy zenész, soha nem vágta ki a magas cét, viszont rendelkezik egy karakteres, vonzó hangszínnel, meg komoly szövegírói tehetséggel. Nem ő az Antikrisztus, csak egy ember, aki tökéletesen megtestesíti azt a kettősséget, aminek kifejezéséül művésznevét is választotta. Kivételes műveltségű, humoros és érző énje mellett jelen van a mikrofonját gatyájába dugó, biztonsági őröket vízzel köpködő másik is, de ez még nem jelenti, hogy ennyiből állna az egész személyisége. Lehet, hogy már túlvan a csúcson, viszont még mindig képes magával ragadni a közönségét, és nem csupán az ijesztőre sminkelt, lelkibeteg tiniket, hanem a magamfajta konszolidált „öregeket” is.

A soproni egy tisztességes fesztiválfellépés volt, amin a jelenlévők nagy része jól szórakozott, a többiek pedig zömében úgyis csak azért mentek oda, hogy megnézzék maguknak a „rémet”, vagy "építő" kritikát írhassanak később bizonyos internetes lapoknak. Az előbbi csoportot gazdagította a két részeg lány, akik mellém keveredve ötpercenként kérdezgették, hogy „Mikor kezdődik már? Látni akarom azt a g*cit! Meg akarom nézni közelről azt a k*cs*göt…ezt láátni kell…hukk…Hé, bocs…van egy cigid?”  Hát igen, van, aki ilyesmiért megy koncertre, mások viszont – bármily sokkoló – szeretik a dalokat, és szívesen hallanák őket élőben. Utóbbiak meg is kapták, amit akartak, Manson szépen elordította a számokat, amik nagy része (Four Rusted Horses, Leave a Scar, Arma-Goddamn-Motherfuckin-Geddon, We are From America, Wow) az új albumról került ki. Az Eat Me Drink Me című lemezről csak az If I Was Your Vampire-t hallhattuk, illetve annak elejét, mert csúnyán félbemaradt, valószínűleg a show részeként, de meglehet, hogy egyszerűen csak elrontották. Tény, hogy Manson túl hamar lépett be s refrénnél, és látszólag visszatalált ugyan a helyes útra, végül mégis levonult a színpadról, hogy pár másodperce után a zenekar többi tagja is kövesse. Ezt sajnáltam, mert szeretem azt a dalt, de azért nem bánkódtam nagyon.

A Mechanical Animals-ről az elmaradhatatlan Rock is Dead mellett őszinte örömemre elhangzott a Great Big White World is, mint a koncert egyik csúcspontja, amit majdnem teljes egészében sikerült is rögzítenem. Irresponsible Hate Anthem, Love Song, Sweet Dreams, Rock ’n’ Roll Nigger…kihagytam valamit? Hiányoltam a mOBSCENE-t és a The Reflecting God-ot, utóbbi Bécsben hatalmas volt.A The Nobodies-t sajnos már ott sem játszották, pedig töök jóó…Ez a show nem közelítette meg az osztrák barátainknál látottat, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez csak egy fesztiválfellépés volt, nem igazi nagykoncert. Manson szerencsére nem volt totál részeg, ügyesen megállt a lábán, és a Vampire kivételével végigénekelte a dalokat.

Igen, valóban öreges volt egy kicsit, de nagyjából a szokásos eszközökkel operált. Aki kicsit is tanulmányozta az életművét, tudja, hogy mindig hisztizett, köpködött, és az összerogyás sem állt távol tőle, elég, ha megnézünk pár régi koncertfelvételt. Semmi olyan nem történt, ami meglepő lett volna, és körülöttem remek volt a hangulat…Lehet mondani, hogy „Ó, persze a rajongók mindent megesznek.” És ha igen? A koncert azért van, hogy szórakozzunk, mi pedig pontosan így is tettünk. MM pedig sem veszi már teljesen komolyan magát, elég csak a „szexi” táncmozdulataira és pózaira gondolni. Jött, látott, köpött, majd szokása szerint köszönés nélkül távozott a ráadás ráadása, azaz a Beautiful People után. Eközben sajnos hiába vártam a közönséggel való közelebbi kontaktust, a művész úr maradt a színpadon, távol a pórnéptől.

A produkcióról készült zseniális videóim itt láthatók: