Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

"Július 9-én, londoni idő szerint fél 1 körül landoltunk a lutoni repülőtéren, ahol még éppen elviselhető mértékű szerencsétlenkedést követően megtaláltuk a GPL* által küldött sofőrt, aki elvitt bennünket az említett cég irodájába. Az eső zuhogott, marha hideg volt, én meg erősen alul öltöztem. Nyárias kis halásznaciban, rövid ujjúban és szandálban igen mókásan festhettem a sok pulcsis-kabátos ember között, de még feltűnőbb volt személyemmel kapcsolatban az esernyő hiánya, azt ugyanis balga módon a bőröndömben felejtettem. De miért is tettem volna elérhető közelségbe az ernyőt, mikor a köztudottan verőfényes Angliába utaztunk?

Az irodában elintéztünk pár hivatalos ügyet, de sajnos ezzel még nem értek véget a nehézségek, mert kiderült, hogy még ott helyben - pontosabban egy közeli bankban - meg kell nyitnunk az angol bankszámlánkat, ami elengedhetetlen a munkakereséshez. Egy-két röpke óra alatt végeztünk is mindennel, és végre elvittek bennünket csodás szállásunkra. Ez pedig London Cricklewood nevű részén egy nagy, emeletes házban van, ami olyan menő, hogy még a lift is beszél benne. Bizony. Mindig nagyon szépeket mond, például: "Please mind the doors! Doors opening.Going up." Kissé ugyan szájbarágós, és a szókincse is szegényes, de azért szeretjük. A nyolcadikon lakunk ahol kis lakásunkat két magyar lánnyal, valamint két kevésbé magyar fiúval osztjuk meg. Az egyik csajt még sosem láttuk, a másikat meg nem bírjuk. Ez utóbbi tény oka az internetmegosztási problémákban, és az ő ezzel kapcsolatos hozzáállásában keresendő. Sajnos a jóindulatnak egy halovány szikráját sem sikerült felfedeznünk benne, és már nem is próbáljuk. Sebaj, vele sem sűrűn találkozunk, és már a netgondok is megoldódtak.

No, de visszatérve vidám megérkezésünkre, a szállás elsőre nem nyújtott túl felemelő látványt, főleg, hogy akkori elcsigázott állapotunkban a szokásosnál jobban lesújtott, hogy a konyhában ragad a padló és fura szag terjeng, valamint hogy a szobánkban az egyik falon gyanús folt díszeleg, melynek eredetét jobb nem firtatni. Később megbarátkoztunk vele (bár én a konyhát még mindig nem kedvelem...)"

..........................................................................................................................

Ezt a bejegyzést még nyáron kezdtem írni, nem sokkal Londonba érkezésünk után. Akkor még optimista voltam, és azt hittem, a rengeteg munka és városnézés mellett lesz időm és energiám blogolni. Ó, hogy mekkorát tévedtem!:-) Ez persze bizonyos szempontból jó, hiszen azt jelenti, volt jobb dolgom is a gép előtti ücsörgésnél. Máshonnan nézve viszont rossz, mert jó lett volna az élményeket azon melegében megörökíteni. Sajnos az idő telik, az emlékek pedig igen gyorsan halványulnak az én kis kapacitású agyamban, ezért úgy döntöttem, tenni kell valamit a feledés ellen. Első lépésként elkezdtem írni a naplómba, amit külföldi tartózkodásom alatt szintén csúnyán elhanyagoltam. (Ott az első hétig jutottam a beszámolóban.:-))) Most pedig itt az ideje a történteket a szélesebb közönség elé tárni. No, persze csak ha érdekel valakit...Nos? Van ilyen személy?

Aki hülye, az jelezze kézfeltartással érdeklődését! Aki normális, az tudja, hogy a kézfeltartást nem látom, úgyhogy kérem, ez utóbbi kategória képviselői írjanak kommentet! Aztán majd meglátjuk, érdemes-e törnöm magam.:-)

Mert mit is akarok én az élettől?

MegfordÍtva a kérdést, vajon az ÉLET-igen, az a bizonyos nagybetűs-mit akar tőlem? Jó lenne, ha egyszer leülhetnék vele teázni, és válaszra kényszeríthetném, valahogy így:

- Bökje már ki végre, hogy komolyak-e a szándékai! Mert ha csak szórakozik velem, akkor felesleges tovább vesztegetnünk egymás idejét! - eképpen szólnék, és ha az utóbbi eshetőség bizonyulna igaznak, mosolyogva dugnám fejemet a sütőbe.

Azonban be kell látnom, hogy egy ehhez hasonló kedélyes társalgásnak kevés az esélye zavart elmémen kívül, így aztán jobb megoldás híján nekem kell megtalálnom ama bizonyos választ.

 -Ó, mi sem egyszerűbb!-mondhatnám optimistán. - Menni fog ez, mint bizonyos bélműködéssel kapcsolatos tevékenységek az alapvetően alvásra szolgáló bútordarabon!!!

Az előbbiekhez hasonló pozitív gondolatok után egy nap talán arra ébrednék, hogy az élet értelme becsönget szerény hajlékomba, és végre lerántja magáról a leplet, feltárva előttem szexi felsőtestét.

...

Akarom mondani, létezésem nagy titkát... Az előbb kicsit elkalandoztam, talán azért csúszott be ez a felsőtest dolog.

Visszatérve az nyugtalanító mélyfilozófiai kérdésekhez, persze előfordulhat az előbb leírtak ellenkezője is, azaz, hogy nem döbbenek rá semmire, és tudatlanul, reménytelenségtől megfáradva hajtom majd a fejem az elmúlás párnájára. Ah! Kevésbé költőien fogalmazva: hülyén halok meg.

Akármit is hoz a jövő, egyenlőre teljes a sötétség. Könyörgöm, valaki gyújtsa föl a villanyt!

*Ez a bejegyzés egyszer már megjelent a régi blogomban, de eseménytelen, illetve túlságosan is eseménydús napokon jól jön egy kis ismétlés.(Értsd:Amikor nincs időm/ötletem a blogoláshoz, csalok egy kicsit...)

Madonna legújabb klipjét elnézve nyugodtan kijelenthetjük, hogy a pop királynője ezúttal úgy döntött, a kényelmes megoldást választja, és a jól bevált amerikai menővideó receptet követi. Ez utóbbi pedig nagyon egyszerű. Mindössze három elemet kell variálni, a következőképpen:

1.Verzió

Justin Timberlake nyávog középen, egyk oldalán szexi csaj(ok), másikon afroamerikai rapper. Mindannyian tisztességesen teszik a dolgukat.

2.Verzió

Egy jó nő énekel, mellette afro rapperrel, Justin Timberlake néha belevernyog.

3.Verzió

Gigamegamenőkirályszupersztár afro rapper szövegel, miközben nőcik vonaglanak körülötte, a refrént pedig Justin Timberlake szolgáltatja.

Természetesen ezek leegyszerűsített képletek. Például előfordulhat, hogy nem pont ilyen az elrendezés, illetve -bármilyen sokkoló - vannak olyan videók, amelyekben egyáltalán nem szerepel Justin Timberlake. Mégis, ezek alapján próbáljuk megállapítani, hogy a 4 Minutes melyiknek felel meg a három közül! Mindenki kap erre 4 percet:

https://www.youtube.com/watch?v=bHHUhcV2eVY

Sikerült?

Taláált! Igen, a 2. volt az! Gratulálok a helyes megfejtőknek!

Madonnának kevésbé gratulálok, mert tőle kicsit többet vártam volna. Persze nem rossz a szám a maga műfajában (rángatózva táncolós árenbí izé), sőt, a trenddel dacolva még néhány értékelhető dallam is található benne. A koreográfia profi, a rapper csak az elején és végén tűnik fel, Justin meg magához képest emberi hangokat ad ki. Asszem, ezek volnának a pozitívumok.

Kíváncsian várom a folytatást.

A vakmerőségnek ezer arca van. Rosszul tesszük, ha leragadunk a bungee jumping örömeit élvező fiatalok, vagy a fejét lazán egy oroszlán szájába helyező artista képénél. Ne higgyük, hogy mindezzel sikerült megragadnunk e szó lényegét, hiszen e nyilvánvaló példák csupán töredékét tárják fel mindannak, ami mögötte rejtőzik.

Léteznek ugyanis emberek, akik – anélkül, hogy ennek tudatában lennének – nap, mint nap őrületes veszélynek teszik ki magukat. Ők azok, akik pusztán a külső alapján úgy vélik, meg tudják ítélni, hogy mi az amit megengedhetnek maguknak egy bizonyos személlyel szemben. E bátor polgárok módszeresen válogatnak a velük kapcsolatba kerülők közül, kipécézve a védtelennek látszó egyedeket, akikre aztán a megfelelő pillanatban lecsaphatnak. A szerencsétlen áldozatok legtöbbször ártatlan arcú, békés fiatalok, akiket kevésbé finom kifejezéssel nevezhetünk balek megjelenésűnek is. Ha hőseink meglátnak egy ilyet, azonnal átfut rajtuk egy erős örömhullám, és a gondolat, miszerint „Igen, végre valaki, akinek elronthatom a napját azzal, hogy saját frusztrációmat és rossz hangulatomat beszólás formájában adom át neki.” Persze lehet, hogy ez nem fogalmazódik meg bennük ilyen bonyolult módon, hiszen az agyuk legtöbbször túl fejletlen ahhoz, hogy károsodás nélkül elviselje bármilyen komoly gondolat jelenlétét. A szemük azonban jól működik, így azonnal kiszúrják a balek külsővel rendelkező egyént, akiről úgy vélik, kockázat nélkül sértegethetik.

Érdekes tény, hogy kétméteres, kopasz, tekintélyes izomzatú, egyik karján „Mama”, másikon „Kill everyone!” feliratot viselő férfiakat viszonylag ritkán (=soha nem) zaklatnak. Miért nevezem őket mégis vakmerőnek? A válasz egyszerű. Ezen embertársaink sajnos nem tették magukévá a „Ne ítélj a külső alapján!” igencsak elcsépelt, ám annál hasznosabb elvét. Amikor éppen fellökik, megbántják, leordítják az aznapra kinézett szelídnek tűnő szerencsétlent, nem számolnak azzal a – manapság egyébként igencsak reális – lehetőséggel, hogy az illető egészen véletlenül egy pszichopata, aki az első adandó alkalommal bekattan, és esetleg kárt tesz bennük. Valószínűleg szerény személyemet is abban bízva sértegetik (szigorúan tegező viszonyban), hogy talán nem fogom a mellényzsebemből előkapni a láncfűrészt (ami igaz is, hiszen nem hordok mellényt), hanem inkább hallgatok majd, esetleg - ha nagyon ügyesek – még sírva is fakadok kínzásuk hatására.

Ez a felfogás azonban semmivel sem rejt kevesebb kockázatot, mint az idomított oroszlánnal való incselkedés. Mai, egyre ijesztőbb világunkban annak az esélye, hogy éppen ma őrültem meg, és reagálom túl egy kissé ( például az illető megkéselésével) a beszólást, éppen olyan nagy (ha nem nagyobb), mint azé, hogy a kötél elszakad, vagy az oroszlán egyszer csak úgy dönt, mégis összezárja fogazatát.

Egyszer a tévében lement egy riport egy amerikai lányról, aki lemészárolta néhány iskolatársát. Amikor megkérdezték tőle, miért tette, csak annyit mondott:

„I don’t like Mondays.”

 Ezúton üzenem a fentebb jellemzett embertípus képviselőinek, hogy jobb vigyázni.

 Ugyanis én sem szeretem a hétfőket.

Nemrég sajnos eltűnt az utolsó nyom is, amit Corinna hagyott nekünk.

Helyette már csak ez van.

Try again?

Nem hiszem, hogy lenne értelme.

Miután elpanaszoltam, hogy Corinna kissé elhanyagol mostanában, egy rövid időre ismét abban a hitben ringathattam magam, hogy változás következik be ebben a számomra érthetetlen helyzetben. Február elején ugyanis kaptam tőle egy üzenetet, amiben biztosított barátságáról és ellátott pár kecsegtető ígérettel a jövőre vonatkozóan. E rövid, de biztató szösszenet után azonban nem csupán engem kezdett el ismét mellőzni, hanem a Myspace-re sem jelentkezett be egy kerek hónapig. Ez a viselkedés pedig Corinna internetes előéletét ismerve több volt mint ijesztő. Az a lány, aki korábban már-már zavarbaejtően aktív volt a különféle blogbejegyzések és bulletin üzenetek küldözgetésében, hirtelen mintha köddé vált volna. "Barátai" kezdtek is komolyan aggódni, amikor egyszercsak ismét feltűnt, egy rövid időre, hogy aztán végleg elhagyja virtuális világot.

Igen, jól olvastátok. Corinna mostmár tényleg végképp felszívódott. Nem  csupán a myspace-es oldalait törölte, de eltűnt a Youtube-ról, és a hivatalos honlapja sem létezik többé. Mindez szinte előzmények nélkül, egyetlen furcsa búcsúüzenet után történt, amit nekem sajnos nem volt alkalmam elolvasni, így még a többieknél is kevesebbet tudok az okokról. Ezzel a kellemetlen fordulattal a korábbi bejegyzésemben található linkek is szinte mind értelmüket vesztették. A Cdbaby ugyan még árulja a lemezeit, de egyenlőre ez az utolsó nyom, ami maradt utána.

Igazából nem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Kezdjek komolyan félni, hogy valami nagy baj történt? Vagy tulajdonítsam mindezt kissé labilis elmeállapotának? Mindegy is hogyan vélekedem én erről a jelenségről, hisz az igazságot nem deríthetem ki.

Februári utolsó kommentjében azt ígérte, küld nekem egy csomagot. Akkor nagyon örültem ennek, hiszen régebben sok jó cuccot kaptam tőle. A történtek fényében azonban már nem a tartalma miatt várom a küldeményt, hanem azért, mert nagyon jól jönne egy életjel.

De valami azt súgja, hogy nem fog megérkezni.

Akinek van némi fogalma arról, hogyan épül fel Kevin Smith sajátos világa, az nyilván nem nézett értetlenül a pár napja beillesztett mókás videoklip láttán, azt kérdezve magától, hogy vajon ki lehet Jay és Csendes Bob. Persze, a klip élvezetéhez nem feltétlenül szükséges ezen információ, de mindenképpen növeli az élményt, ha birtokában vagyunk. Azok kedvéért, akik még nem estek át a nagy beavatáson, elmondom, hogy e két vicces figura évekig Kevin Smith forgatókönyvíró/rendező alkotásainak szereplője volt, összesen hat filmben tűntek fel. Csendes Bobot maga Smith alakította, a cseppet sem csendes Jay karakterét pedig Jason Mewes, a rendező jó barátja keltette életre. A két alak alapvetően a filmek színesítését szolgálta, hol kevesebb, hol több szerepet kapva a történetben. Ez alól kivétel a 2001-ben készült Jay és Néma Bob visszavág*, amelyben ők voltak az abszolút sztárok.

Igazából most nem is a filmeket szeretném bővebben elemezni (és néha dicsőíteni), inkább arra koncentrálnék, ami ezek mögött van, mert az is nagyon érdekes, sőt... Magam is teljesen véletlenül ismertem meg a történetet, ami majdnem húsz évvel ezelőtt kezdődött, és végigkísérte az említett alkotásokat. Éppen gyanútlanul tanulmányoztam a Kevin Smith-szel kapcsolatos oldalakat, amikor rábukkantam egy írásra, ami a Me and my shadow címet kapta. Két évvel ezelőtt a rendező blogjában jelent meg először azzal a céllal, hogy megismertesse az olvasókkal Jason Mewes-zal való barátságának történetét, és azt a küzdelmet, amit közösen folytattak az utóbbi drogfüggőségével. Ahogy feltárult előttem a sztori, végig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon miféle erő lehetett, ami ezt a két embert éveken át összetartotta, annyira szorosan, hogy a kapcsolatuk legnagyobb válságokat is átvészelte. Talán az Isten vagy a sors (mindenki döntse el, neki melyik variáció tetszik) rendelte Kevint Jason mellé? Akárhogy is történt, az biztos, hogy nagy szüksége volt rá.

Ettől vigyorognom kell:

Éljen Jay és Csendes Bob!:-)))

Nagyon utó irat: Érzem, hogy nemsokára írok normális bejegyzéseket is, csak még szenvednek a gondolatok a fejemben...

Jól jön némi nyugtató zene a vizsgaidőszak hajrájában.:-)))

Epica-Solitary Ground

Katie Melua-If You Were A Sailboat

Bizony, bizony, már 39 éve rémisztgeti a népet... Ennek örömére megyek is vissza tanulni.

Tegnap összetört egy álom...Lallalallalallaalalalaaa.

De a jó hír az, hogy talán még meg lehet ragasztani. Az történt ugyanis, hogy elvittem az anyukámtól elkunyerált ősrégi gitárt a hangszerboltba, hátha helyre lehet pofozni, és akkor végre megtanulok rajta játszani, és rövid időn belül én leszek Slash. Mármint a női Slash. A magyar női Slash. Na, értitek! Persze a hajamon még dolgoznom kéne, de az másodlagos kérdés. Megrészegülve a gondolattól, hogy hamarosan a húrok közé csaphatok, mosolyogva vittem be a városba a drágát, hogy megmutassam a rocker kinézetű csávónak, aki már szinte isteni magasságokba emelkedve dönt gityók életéről és haláláról.

Beléptem a boltba. Kivettem a gitárt a dobozból. Rockercsávó a kezébe vette. Megvetően végigmérte, megrázogatta, majd felvázolta az előttem álló lehetőségeket. Pontosabban azt az egyet, miszerint akasszam fel a falra dísznek, mert bizonyára nagyon jól fog mutatni, és amennyiben úgynevezett gitározással szeretnék próbálkozni, erre a célra szerezzek be egy új hangszert. Ez ugyanis arra már nem alkalmas.

Mikor látta megdöbbent és kétségbeesett arckifejezésemet, nekilátott a meggyőzésemnek, amit szegény gitárom súlyos hibáinak sorolásával kívánt elérni. Végül megtörtem az elferdült nyakkal, kitört alkatrészekkel, illetve a tönkrement hangoló bigyókkal való szembesülés ólomsúlya alatt, és meghoztam a döntést. Bizony, kell egy új gitár. A régi persze bizonyára megsértődve vette tudomásul ezt  a szomorú tényt, de sajnos egyszer mindenkinek mennie kell.

Ott rögtön, azon melegében ki is néztem magamnak egy gyönyörűszép, bordó színű darabot, ami (vagyis aki) remélhetőleg némi spórolás után az enyém lehet. Pontosabban ő már az enyém. Tudom, hogy ő is szeret, és várni fog rám, ha kell, akár hosszú hetekig, hónapokig.

De egyszer összegyűlik a zsé, és akkor hazajön velem, és boldogan élünk, amíg rá nem jövök, hogy nincs tehetségem a gitározáshoz.

Lassan egy év telt el a Corinna Fugate művészetével és a hozzá fűződő kapcsolatommal foglalkozó írásom óta, és ez az idő számos változást hozott mindkettőben. Az egyik legfontosabb, hogy azóta megjelent a Snow White című legújabb album, ami az Undertow hangulatát viszi tovább, kicsit változatosabb, néhol rockosabb hangzással színesedve. A halott kedveshez fűződő érzéseken kívül már egyéb témákat is érint, például az egyes barátokban való csalódást és az ebből eredő dühöt, amelyet megbocsátással próbál feloldani. Szerintem ez az eddigi legjobb lemez, nem véletlen, hogy a rajongók száma rohamosan növekszik, és a Myspace-en Corinna már komoly sztárnak számít. Hiába, el kell ismerni, hogy ez a közösségi oldal ha sok másra nem is, de ingyenes reklámra tökéletesen alkalmas, ahogy ezt egy másik blogban is kifejtették, egyéb elmés megfigyelések mellett.

A kettőnk kapcsolatában sajnos némi visszalépést érzékelek, tekintve, hogy jó ideje nem reagált már egyetlen megnyilvánulásomra sem. Próbálom ezt a hódolók nagy számának és a kapott üzenetek/kommentek tetemes mennyiségének tulajdonítani, de néha már mindezek tudatában is feltűnő az, hogy mennyire keresztülnéz szerény személyemen. Nagyon remélem, hogy ennek nem az az oka, hogy időközben a kereszténnyé vált Corinna nem akar egy magamfajta reménytelen Marilyn Manson rajongóval barátkozni.

Ugye nem erről van szó?

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az utcán, illetve aluljárókban kéregető "alapítványosok" egytől egyig csodálatos emberek, akiknek szeme előtt kizárólag a szegény, beteg gyerekek megsegítése lebeg, és e cél érdekében éjt nappallá téve harcolnak a közönyös, gonosz tömeg ellen.

Ahogy mappával a kezükben előtűnnek a semmiből, és szelíden megszólítják az arra járó halandót - éppen csak olyan erőszakosan, ahogy egy réti sas csap le áldozatára - az ember szíve nagyot dobban, és az első dolog, ami az eszébe jut: "Íme, a színtiszta emberi jóság!"

Kedves, szimpatikus viselkedésük szinte követeli, hogy megálljunk egy pillanatra, és ahogy ők mondják, "megtiszteljük" ezeket a szent harcosokat kitüntető figyelmünkkel. Nem sajnálják az időt és fáradságot, hogy a jegypénztáraknál lesben állva nyerjenek meg újabb és újabb adakozókat nemes céljuknak. Pontosan tudják, hogy ha valakinél van ötszáz (vagy esetleg még annál is több) forint, akkor azt csak és kizárólag nekik adhatja oda, mert ha nem így dönt, akkor ő maga a megtestesült gonosz, aki mellett Marilyn Manson is papnövendéknek látszana. Miért is költené azt a pénzt bárki ételre, vagy a nagymamája gyógyszerére, amikor azt egy száz százalékosan megbízható, kicsit sem gyanús alapítványnak is odaadhatja?

Jó tudni, hogy e szent emberek soha nem vetnének be mocskos, undorító trükköket annak érdekében, hogy megálljunk nekik, és nem rúgnának bele felebarátjukba ott, ahol a legjobban fáj, csakis azért, mert nem támogatja őket.

Távol áll tőlük minden, ami romlott, tökéletesen mentesek e csúnya világ minden szennyétől. Nem ítélkeznek, nem általánosítanak, és ami a legfontosabb, átkokat sem szórnak senkire. Az ő közelükben biztos, hogy értékesnek érezzük magunkat, mert soha nem sugallnák, hogy aki nem ad nekik pénzt, az egy kis gőzölgő kupac kakival egyenlő.

Adjunk hát hálát az égnek, hogy ők köztünk vannak, és minden napunkat egy kicsit szebbé varázsolják.

Igen, valamit már illene írni erről a filmről, most, hogy több, mint egy hét telt el a megtekintése óta. Nem könnyű, mert ha értelmesnek akarok, tűnni, akkor...Hm...na jó, ezt inkább hagyjuk, mert nem fog menni. Legalábbis amíg az INLAND EMPIRE-t próbálom "elemezni", addig semmiképpen. Valahogy azért mégis össze kellene szednem a gondolataimat, hiszen mégiscsak a kedvenc rendezőm legújabb alkotásáról van szó. Mert azt hiszem, David Lynch most már első számú kedvencemnek tekinthető, tehát letaszította a trónról Tim Burtont. (Azért az utóbbinak is jut még bőven hely a szívemben, egyébként is roppant szoros volt a verseny.)

Szóval...Az biztos, hogy az INLAND EMPIRE hatással volt rám, mivel egészen a Manson koncertig vezető helyet foglalt el a gondolataimban, hogy vajon miről is szólhatott pontosan, illetve, hogy fontos-e egyáltalán megértenem, hogy mit láttam. A tény, hogy megterhelő időtartama ( három óra) ellenére nagyon élveztem, már önmagában elég ahhoz, hogy megállapítsam, jó filmere váltottam jegyet. Megtekintése közben végig színesebbnél színesebb gondolatok kavarogtak a fejemben és valahol mélyen éreztem, hogy egyszer meg fogom érteni. Ez egyenlőre nem következett be, úgyhogy a közeljövőben tervezem az újbóli megnézését. Persze mindez nem azt jelenti, hogy teljesen hülyén jöttem ki a moziból, mert azért van pár homályos elképzelésem arról, hogy miről is szólt. Csak egyenlőre nem vállalkoznék bővebb filozófiai fejtegetésekre. 

Hogy egy kis ízelítővel szolgáljak azok számára, akik nem tudnak semmit erről az alkotásról, elárulom, hogy az  idősíkok össze-vissza ugrálnak, van benne pár lengyelül forgatott jelenet, valamint nyúlfejű emberek. (Vagy embertestű nyulak, nézőpont kérdése.) Látszólag még Lynch-től is szokatlanul zavaros kép tárul azok elé, akik nem sajnálják az időt erre az érdekes utazásra. Belátom, hogy ez a kevésbé edzett, illetve nem Lynch-en nevelkedett emberek számára elég irritáló lehet. A mögöttem ülő pár például komolyan szenvedett, és ennek gyakran hangot is adtak. A legmókásabb az volt, amikor egy ponton a film már majdnem véget ért, de aztán mégsem, majd tényleg. Na, akkor kiakadtak. Az utolsó jelenet előtt ugyanis elsötétült a vászon, mire a hátam mögül megkönnyebbült sóhajok hallatszottak. Aztán meglepő (egyesek számára sokkoló) fordulatként tovább folytatódott a történet, mire a meggyötört nézők egy része elkezdett nevetni, amihez szégyellem, de én is csatlakoztam, mert tényleg vicces volt. Pár perc múlva azonban tényleg fellélegezhettek azok, akik már a film felénél is a mozi elhagyását fontolgatták. Én magam nem forgattam a fejemben efféle lépéseket, bár az néha eszembe jutott közben, hogy talán csak a lepke álmodta az egészet. Foglalkoztatott az a kérdés is, hogy a Laura Dern vajon be tudja-e néha csukni a száját, mert úgy vettem észre, hogy ez a három óra alatt nem nagyon fordult elő.

Első Lynch filmnek semmiképpen nem ajánlom az INLAND EMPIRE megtekintését. Rajongók toborzására abszolút nem alkalmas, hiszen még a fanatikusok közül is volt, aki megingott a megtekintése után. Engem ez a veszély nem fenyegetett, de azért elgondolkodtam rajta, hogy valóban ennyire rá vagyok-e kattanva Mr. Lynch-re, hogy még ezt is meg tudja etetni velem. És úgy tűnik, igen. Hiába, menthetetlen vagyok. Pedig az én agyamat igencsak próbára teszi, ha egy filmben nincs tíz olyan perc, amíg lineárisan halad a cselekmény. A szürrealizmus mibenlétének szemléltetésére viszont tuti, hogy tökéletesen alkalmas ez a mű. De reménykedem, hogy majd felfogom, mert eddig a mester minden filmje esetében sikerült a bravúr (persze csak ami a lényeget illeti, de szerintem nem is szükséges minden apróságra pontos magyarázatot keresni).

Emlékszem, elsőre a Mulholland Drive is teljesen megfejthetetlennek tűnt, aztán csak összeállt a kép. A múlt héten néztem meg nyolcadszor, és imádom. De visszatérve az INLAND EMPIRE-re, azt hiszem, jövő kedden ismét megtekintem. Minden furcsasága ellenére újra és újra látni szeretném, és nem azért, hogy marha okos legyek, hanem mert olyan különleges hangulatot teremt, amilyet ritkán élhet át az ember manapság.

Kíváncsi vagyok, vajon van-e még az országban olyan ember, aki szerint A nagy fogyás című műsornak bármi köze van ahhoz, amiről állítólag szólnia kellene. Na, jó... Egy kevés azért akad...Néha mutatják, ahogy kövér emberek izzadnak, illetve egy-két snitt erejéig azt is, hogy valami roppant egészséges izét esznek, mérsékelt lelkesedéssel. Ja, és csúnya dolog lenne megfeledkezni a hihetetlenül hasznos diétás és edzéstippekről - pl. ne egyél csokitortát éjfél után - amiket néha a látszat kedvéért kiírnak a képernyőre két sírós jelenet között.

És akkor el is érkeztünk a show valódi lényegéhez. Sírás. Zokogás. Premier plánban mutatott könnyes arcok zavarbaejtően gyakori mutogatása. Mert a szereplők bizony nagyon szenvednek a családjuk hiányától. Sajnos nem találkozhatnak a szeretteikkel, és még csak nem is telefonálhatnak, hogy a levélírás luxusát már nem is említsem. De miért is? Tudtommal beszélő még a börtönben is van. Akkor mi az oka annak, hogy egy állítólag fogyásról és egészségről szóló műsor idejét 90%-ban az tölti ki, hogy könnyező embereket kell nézni, akik arról beszélnek sűrű hüppögés közepette, hogy mennyire elvislehetetlen Mucika, Gézuka és Blöki hiánya? Talán azért zárják el őket a családjuktól, mert ők akadályozzák a fogyást? Ebben az esetben nagyon rossz hírem van. Ha a család hizlal, akkor sajnos soha többé nem láthatják őket, amennyiben meg akarják tartani az ideális súlyt. Vagy valami más áll a háttérben? Esetleg ez is csak egy gagyi valóságshow, csak éppen kövér emberekkel? Nem, erre gondolni sem merek. Az nagyon szánalmas lenne. 

A másik idegesítő vonása ennek az egésznek, hogy ha meg is emésztjük azt, hogy minden ok nélkül eltiltották a versenyzőket a szeretteiktől, el kell viselnünk, hogy ezt a tényt még erősen túl is dramatizálják. Rengeteg ember van, aki kénytelen ilyen vagy olyan okból távol lenni a családjától, sokkal hosszabb időre is, mint a műsor szereplői. Erasmusos diákok, külföldön munkát vállalók, katonák... hosszasan lehetne sorolni. Nagy részük tíz hétnél jóval tovább kénytelen nélkülözni a szeretteit. Akkor mi is ebben a műsorban a tragédia? Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem érezhetik emiatt rosszul magukat, vagy nem pityereghetnek néha. Csak azt ellenzem, hogy állandóan arról van szó, hogy ez mekkora szenvedéset okoz szegény versenyzőknek, és a múltkori "kísértéskor" még oda is ültették eléjük a kint maradt szeretteiket egy üvegfal mögé, hogy hosszan elnyújtva mutathassák, ahogy vívódnak: -Vajon megegyem, a gombócot, és akkor megölelhetem Mucuskát, vagy ne egyem meg és legyek iszonyatosan nagy  mártír? Igen, ez a kedvenc elemem a műsorban. A kísértés, ami tulajdonképpen ismét nem arról szól, hogy meg tudják-e állni a zabálást. Ugyanis ha arról szólna, akkor egyszerűen kitennék eléjük a finomságokat, és várnák, hogy mi történik. De nem, nem! Kedves üzeneteket kapnak, miszerint aki a legtöbb sütit eszi, az találkozhat egy szerettével, vagy láthat egy képet a kutyájáról, ilyesmik. Nevetséges.

És a hülye párbajok...

És a kiszavazósdi...

És...Na, hagyjuk is. Kár volt ennyi szót vesztegetni erre az egészre.

If I Was Your Vampire
Disposable Teens
mOBSCENE
Tourniquet
Are you the rabbit?
Irresponsible Hate Anthem
Sweet Dreams / Lunchbox
The Fight Song
Putting Holes in Happiness
Heart-Shaped Glasses
The Dope Show
Rock Is Dead
The Reflecting God
Antichrist Superstar
The Beautiful People


Az If I Was Your Vampire-rel indított, amitől azonnal a megfelelő hangulatba kerültem. Ahogy elkezdődött az előadás, olyan jó érzés töltött el, hogy el is felejtettem a végeláthatatlannak tűnő "művészuras" várakoztatást, ami gyanítom, nagyon is része volt a show-nak.

Meglepő módon az Antichrist Superstar albumról volt a legtöbb szám, egészen pontosan öt. Kicsit úgy éreztem, a válása után Manson ismét el akarta engedni magát, és visszatért a korábbi, ijesztőbb énjéhez. Az egész előadás is a régebbi (2005 előtti) koncertfelvételekre emlékeztetett a gyakori földön fetrengéssel, basszusgitáros enyhe molesztálásával, illetve feldöntésével, valamint szeretett Mansonunk külsejével. Na, persze nem volt olyan súlyos a helyzet, mint amikor vagdosta magát, vagy felgyújtotta a dobszerkót, de a legutóbbi turnénál lényegesen erőteljesebb volt a műsor. A legelső dal közben például egy hatalmas késben végződő mikrofonnal hadonászott az ő szeretett rajongói felé, ami ijesztően valódinak látszott. Örültem is, hogy nem az első sorban álltam, ahol igencsak fenyegetve érezhették magukat az emberek. Szerencsére ezt az eszközt később lecserélte egy hagyományos mikrofonra, így mindenki fellélegezhetett.

A következő számomra emlékezetes rész az volt, amikor egy gigantikus széken vonaglott az Are You The Rabbit? közben. Utóbbi egyébként szerintem nem túl jó szám, de a vele együtt járó „tornagyakorlatok” roppant izgalmassá tették. Az új lemezről ezen kívül még két dalt játszottak. Nagyon jó volt élőben hallani a Putting Holes In Happiness-t és a Heart Shaped Glasses-t. Az utóbbi vicces volt, mert közben "bejött" a színpadra egy életnagyságú nőcinek látszó baba, aminek Manson leszedte a fejét, aztán az egyik karját is. A babáról levett szív alakú szemüveget pedig feltette, majd pár másodperc múlva behajította a közönség közé, és na ki kapta el? Nem, nem én. Sajna, a hajrázós csávó volt a szerencsés, hogy pukkadna meg! Na, persze nem irigylem tőle. (De igen.) Az Antichrist Superstar alatt a művész úr ezúttal nem tépte szét a Bibliát, helyette inkább diszkréten lángra lobbantotta. Hm...Erre nem mondok semmit. Az utolsó dal a Beautiful People volt, ami közben egészen közel jött hozzánk, tőlem kb. két karnyújtásnyira...Húúú, de jó volt! Őrjöngött a nép, ahogy kell.:-) És a legszebb, hogy közben nem is nyomtuk agyon egymást!

Nagyon-nagyon élveztem a koncertet, és látszólag Manson is egész jó hangulatban volt. Néha még puszit is dobott, ami megható lett volna, ha nem köp utána mindig egy embereset. Szokás szerint keveset beszélt, a vizes palackokat meg két korty után elegánsan elhajította, hadd örüljön a nép. Egyetlen problémám a műsor rövidsége volt. Rengeteg számot hiányoltam, amik nagyon jók lettek volna (pl. The Nobodies,Great Big White World) de inkább hagyom a szokásos telhetetlenségemet, és próbálok elégedett lenni azzal, amit kaptam. Sajnos nem videóztam, mert féltem, hogy gond lesz, úgyhogy kénytelen vagyok mások alkotásaira támaszkodni. Itt van néhány remek - NEM SAJÁT - kép ízelítőnek, ezeken eléggé para a késes mikrofon:

Mert ki ne érzékenyülne el néhány szép "őszibalcsis" fotótól?

(A képek november 3-án készültek Balatonföldváron.)

Úgy érzem, ma újjászülettem. Hála az isteni szerencsének, és felebarátaim kegyelmének, egyelőre még nem kell plasztikai sebészhez fordulnom, ahhoz, hogy normális, emberi arccal élhessem tovább szánalmas kis életemet. Pedig nem sokon múlott.

Tudom, én vagyok a hibás, mert a zsúfolt buszon véletlenül ráléptem egy szimpatikus ifjú hölgy lábára. Ha egészen pontos akarok lenni, inkább a cipője szélére. Szörnyű tettemet felsimerve azonnal elnézést kértem, várva az enyhülést hozó elfogadó választ. Miután ehelyett csak egy megvető tekintetet kaptam, elismételtem a jól ismert hangsort ("bocsánat"), immár kicsit hangosabban, remélve, hogy ezúttal kegyesebb lesz hozzám az úrinő. Ő erre biztosított róla, hogy semmi baj, olyan hangsúllyal, amely feltárta a szavak mögött megbújó kívánságot, miszerint döglöjek meg.

Ezek után a művelt és illedelmes leány nem kevésbé művelt és illedelmes kísérője a következő kérdéssel fordult komoly sérelmet szenvedett szíve hölgyéhez, miután lesújtó pillantást vetett szerény személyemre:

-Rád lépett? Megverjem?

A sértett erre kegyelmes hangon így válaszolt:

-Nem kell.

Mindeközben olyan tekintettel mért végig, ami arra engedett következtetni, hogy úgy gondolja, elég nyomorult vagyok én már a verés nélkül is.

Boldog vagyok, amiért ilyen enyhe elbírálás alá esett a bűnöm, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ezért a civilizáltabb közösségekben minimum halál jár.

Én viszont kaptam egy új esélyt az élettől. Remélem, tudok majd élni vele.

A) Steve Hewitt egy szép reggelen minden előzmény nélkül arra ébred, hogy nem szeretne többé a Placebo nevű zenekarban dobolni. Döntését közli a többi taggal, akik rezignált mosollyal veszik tudomásul a hírt, majd szólnak a menedzsernek, hogy tegyen közzé egy hivatalos közleményt e váratlan, de békés eseményről.

B) Az ördögien gonosz Brian Molko, aki már régóta tervezgeti, hogy minden ok nélkül eltávolítja a zenekarból a kedves és aranyos Steve-et, egy szép reggelen felhívja a menedzsert, és megkéri, hogy közölje az ártatlan áldozattal, hogy ki van rúgva. Közben halkan kacarászik ( hiszen már előre örül annak, hogy Steve nagyon szomorú lesz), majd kimegy a konyhába, és megfordítja a még élő macskát a sütőben.

....

Valaki tényleg azt gondolja, hogy csak ez a két verzió lehetséges?

Szerdán ismét részt vettem egy remek koncerten, ami meglepő módon nemhogy Placebo nem volt, de még Tori Amos sem. Igen, tudom, hogy fura, de igaz. Az a tény, hogy a Muse kis hazánkba látogatott, kizökkentett az egyhangú rajongásból, elvégre emellett a hír mellett nem lehet csak úgy szó (és azonnali hisztérikus jegyvásárlás) nélkül elmenni. Mert a Muse mégiscsak Muse. Számtalan legendát lehetett hallani arról, hogy mennyire szuperek élőben, ráadásul szeretem a zenéjüket, úgyhogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ott legyek. És lőn.

Október 10-én, egy verőfényesnek csak erős túlzással nevezhető, de azért viszonylag napsütéses szerdai napon délután fél három körül érkeztem a Papp László Sportarénához, ahol már várt egy kedves barátnőm, hogy együtt vágjunk neki a környék felderítésének. A bejárathoz érve megállapítottuk, hogy kár volt az aggodalom, mert még nagyon kevesen üldögéltek a kapu előtt. Mint később kiderült, a tömeg a hatórás nyitásra sem duzzadt ijesztően nagyra, de azért nem bántuk meg, hogy korán odamentünk, mert legalább beszélgethettünk a többiekkel, és hergelhettük egymást, miszerint "Húúúúúú, de jó lesz!!!!"

A várakozás alatt megismert emberek közül egy Magyarországon tanuló görög lány volt rám a legnagyobb hatással, aki úgy keveredett a társaságunkba, hogy tőlünk érdeklődött a főbejárat hollétéről. Ezt mi készségesen meg is mutattuk, ami nem igényelt nagy erőfeszítést, tekintve hogy éppen előtte álltunk. A létfontosságú információ átadását követően beszédbe elegyedtünk, és a leányzó megemlítette, hogy nyáron volt egy Placebo koncerten is, és feltette nekünk a humoros kérdést:

 - Ismeritek a Placebót?

HAHAHAHAHA!!! NEM! Ja, bocs, hülye vagyok. Asszem, hallottam már róla...No, de halálosan komolyra fordítva  a szót, mi udvariasan válaszoltunk, hogy igen, sőőt, nagyon szeretjük őket. Erre ő átkapcsolt az "idegeimen táncoló" üzemmódba, és megosztott velünk egy kedves kis történetet, aminek az volt a lényege, hogy ő a görögországi koncert után eltöltött egy egész éjszakát a színfalak mögött, beszélgetett a bandatagokkal, és VELE is. AAARGH! Mindezt úgy vezette be, hogy "I spent a night with Brian Molko." Uh. Erre engem elkezdett kerülgetni a hányinger, és enyhe szédülés, illetve az a kellemetlen érzés, hogy szeretném fejbe vágni egy tompa tárggyal.

Nem, nem vagyok én irigy, csak utálom, ha valakivel jó dolgok történnek, és nem én vagyok az. Ez minden.

Mindeközben azért kedvesen mosolyogtam, és valószínűleg roppant lazának tűntem. (Leszámítva a rángatózást.) A legviccesebb az volt, amikor azt ecsetelte, hogy Brian mennyivel jobban beszél angolul, mint Stefan. Csak egy tipp, de szerintem ez összefüggésben lehet azzal, hogy neki az angol az anyanyelve, Stefannak meg nem.

Na, de mit művelek már megint? Most a Muse koncertről van szó! MUSEMUSEMUSE! Felejtsük el a görög lányt és a Plac...Mit is?

A kaput kicsivel hat után nyitották ki, és viszonylag problémamentesen be is jutottam. Ezúttal nem jelentett gondot a színpad megtalálása sem, úgyhogy remek helyen, körülbelül a harmadik sorban kötöttem ki. Az ezt követő kétórás várakozás nagyon unalmas volt, de a vége felé javult a helyzet, mikor valahonnan előkerült egy részeg fazon, aki ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy szórakoztasson bennünket. Ennek én örültem, mivel ahhoz elég közel volt, hogy röhöghessek rajta, ahhoz viszont túl távol, hogy zavarjon. Néha vicces hangon elbődült, hogy "MJÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚZ!", ebből arra következtettem, hogy tudja, hol van.

Az előzenekar (30Y) nyolc körül lépett a színpadra, és félórás műsor után távoztak is. Nagyon szimpatikusak voltak, főleg amikor az énekes az elején kijelentette, hogy "Most mondhatnék valami magabiztosat is, de az az igazság, hogy be vagyunk sz*rva." Elég jó zenét játszottak, de nekem már túl alternatívak. Miután végeztek, még majdnem egy órát kellett várni a Múzsára. Hál'Istennek ez viszonylag hamar eltelt, és valamivel negyed tíz után végre megjelentek.

 A setlist így alakult:

01. Take A Bow       
02. Hysteria
03. Map Of The Problematique
04. Butterflies & Hurricanes
05. Supermassive Black Hole
06. Feeling Good
07. Apocalypse Please
08. Soldier's Poem
09. Invincible
10. Starlight                  
11. Time Is Running Out
12. New Born
13. Stockholm Syndrome
---------------------------------------
14. Plug In Baby
15. Knights Of Cydonia

Ez az én ízlésem szerint nagyon közel van a tökéleteshez. Sokan hiányolták a Bliss-t, de én nem nagyon, mert kicsit idegesít az a szám. Talán a Feeling Good-ot kihagytam volna, az valahogy, a maga furcsa könnyedségével nem illett a képbe. Ezt leszámítva nagyon elégedett vagyok, és ha kicsit hosszabb lett volna, illetve nem tapasztaltam volna ismét a tavalyi Szigeten megismert halálfélelmet, akkor nem tudnék semmi rosszat mondani. Kár, hogy a lökdösődés megint rontott az élményen. Soha nem fogom megérteni, miért csinálják ezt egyesek. Szerencsére, miután hátrébb sodródtam (jó messze kerültem a harmadik sortól, de biztonságban voltam, és láttam is) minden jóra fordult, és végre igazán élvezhettem a műsort. Leginkább a két ráadás szám alatt kezdtem jól érezni magam, kár, hogy az már nagyon közel volt a végéhez. A Plug In Baby alatt közénk eresztett nagy kék lufik által okozott örömem pedig azt bizonyítja, hogy még mindig nem sikerült komoly lépéseket tennem a felnőtté válás felé. Na, de tényleg...annyira buli volt!

Számomra a koncert csúcspontjai a Hysteria (annak ellenére, hogy a tömeg is kissé hisztérikus volt) és a Starlight, illetve az azután következő dalok voltak. Az utolsó hat szám egy az egyben maga volt a gyönyör. Matthew Bellamy tényleg zseni. Mind a gitár-, mind a zongorajátéka lenyűgözött. Ami az éneket illeti, azt kicsit rosszul hallottam, mert a hangosítás nem volt tökéletes, és körülöttem daloltak a lelkes rajongók, akik - velem ellentétben - tudták a szövegeket. Persze azért volt alkalmam a frontember hangját is élvezni, és elégedett voltam vele. Úgy látszik, szeretem a nyávogós énekstílust.:-)

Nagyon jól sikerült az este, és szerintem sokat dobott a hangulaton, hogy az Aréna több mint felét lezárták, így a kevés néző (négyezer ember, de valahol már olyat is olvastam, hogy csak három) ellenére nem volt kellemetlen "még félház sincs" érzése senkinek. Ez valószínűleg a zenekar közérzetén is javított, mert úgy tűnt, hogy jó kedvük volt.

Mikor a koncert után hazaértem, úgy éreztem magam, mint akit megvertek, mindenem fájt, és szinte beájultam az ágyba, de nincs okom panaszkodni, mert ez a produkció minden szenvedést megért.

Az előzetes tervekkel ellentétben odafelé vonattal utaztam, hat kedves ember társaságában. Azért döntöttem e megoldás mellett, mert úgy találtam, a busz túlságosan későn indul, és nem mertem megkockáztatni, hogy azzal menjek. Nem vagyok túl jó az előre nyomakodásban, így féltem, hogy nagyon messze leszek a színpadtól, ha a kettőkor induló csoporttal tartok. Utólag kiderült, hogy felesleges volt az aggodalmam, hiszen a buszos társaság tagjai is remek helyeket találtak maguknak, páran közülük még az első sorba is bejutottak. Ennek ellenére nem bántam meg, hogy a vonatot részesítettem előnyben, mert ha másképp döntök, valószínűleg végigidegeskedtem volna az utat, próbára téve ezzel a többiek türelmét. Így viszont nyugodt voltam, és kellemes hangulatban telt az utazás.

Miután megérkeztünk Piestanyba, lánykori nevén Pöstyénbe, szinte azonnal belebotlottunk egy Hodokvas feliratú buszba, megspórolva ezzel az odajutással kapcsolatos aggodalmakat. Bár az első körben nem fértünk fel a járműre, viszonylag hamar jött egy másik, amely szélsebesen a fesztivál helyszínére repített bennünket. Ha jól emlékszem, körülbelül 5 órakor indultam el a nagyszínpadhoz, amit könnyen megtaláltam, annak köszönhetően, hogy ott volt, gyakorlatilag az orrom előtt. Ahogy arra számítani lehetett, a bal oldalon már nem volt hely az első sorban, így én a másodikban tudtam elhelyezkedni Hanna barátnőm és szokásos társasága mögött. Őszintén szólva, a jobb oldalon nem is néztem körül, mert tudtam, hogy mindenképpen szemben akarok állni VELE.:-))) El is határoztam, hogy tökéletes helyemet mindenképpen megvédem, még ha sárkányokkal, birodalmi lépegetőkkel, vagy ami még ezeknél is rosszabb, mindenre elszánt fanatikusokkal kell megküzdenem érte. A Placebo előtt még négy zenekar koncertjét kellett több-kevesebb (inkább kevesebb) élvezettel végighallgatnunk. A The Locos nevű spanyol banda leginkább az Amerika- és Bush-ellenességével próbált kitűnni, ennél többre nemigen emlékszem velük kapcsolatban, ugyanis a zenéjüknek nem sikerült megtalálnia a szívemhez vezető utat. (Ó, ezt de szépen mondtam!:-))) Ja, és csúnyák is voltak.:-)

Utánuk elvileg a Static X jött volna, de ők – mint Hannától megtudtam - valami technikai hiba miatt lemondták a fellépést, így egy szlovák együttes ugrott be helyettük, akiknek a produkciójából csak a nagy nyomulás és lökdösődés maradt meg bennem, valamint az az idilli kép, amint egy síkrészeg fazon össze-vissza dülöngél a tömegben, rettegésben tartva azokat, akik nem vágynak egy nagy adag rókapörköltre a nyakukba. Az illetőnek sikerült jó pár „szerencsésre” ráborulnia, akik – hacsak el nem estek -, lendületes odébb lökéssel díjazták kedves közeledését. A helyi zenekart az angol New Model Army követte, ők elég jók voltak. Ez azonban sajnos nem volt elmondható az Apollo 440 nevű rémségről, ami igencsak megnyújtotta számomra a Placebo előtt hátralévő bő másfél órát. Lehet, hogy ebben már a fáradtság is közrejátszott, de annyira idegesítettek, hogy minden percben úgy éreztem, azonnal lemarom az arcomról a bőrt, ha nem hagyják abba.

Az ő egyórás produkciójuk után megkezdődött a már jól ismert, izgatott várakozás. Ahogy megjelent a szokásos csapat, hogy felszerelje a különféle színpadi kütyüket, már nagyon boldog voltam. Ez az érzés büszkeséggel vegyült, hiszen sikerült megtartanom ideális helyemet is. (Bár, mint később kiderült, ennek túl korán örültem...) Aztán, mikor végre megszólaltak az Infra-red első ütemei, majd kiugrottam a bőrömből. Boldogságomat azonban beárnyékolta, hogy egy pasi, akinek a barátnője pont előttem állt az első sorban, odaverekedte magát mellém, és ráutaló magatartásából egyértelműen kiderült, hogy a helyemre pályázik. Ezt nyomatékosítandó, kezét a lány vállára helyezte, úgy, hogy a karja bal oldalról pont a nyakamon landolt, sokat rontva ezzel a komfortérzetemen. Mivel e tömeg miatt nem tudtam semerre elmozdulni, ő meg igen erősen nyomta a nyakamat oldalról, próbáltam eleinte szép szóval, illetve karjának odébbtolásával rávenni arra, hogy hagyjon békén, de egyértelmű volt, hogy ki akar túrni a keservesen kiharcolt helyemről. A pofátlanságnak ez a mértéke annyira feldühített, hogy kiabáltam rá pár csúnyaságot, amire ő hasonló stílusban reagált, majd lassan, de biztosan elfoglalta a helyemet. Innentől kezdve néhány szám alatt hiába mondogattam magamban, hogy „ Nyugodj meg, nem érdekes, inkább nézd meg, milyen szép Brian!”, az agyamba állandóan beférkőztek a „Mekkora szemét! Hogy lehet ilyen gonosz?” jellegű gondolatok. Később visszverekedtem magam a második sorba, és a ráadás előtti rövid szünetben kezdeményeztem a békülést, amire ő elég kedvesen reagált, így elpárolgott a mérgem. Hiába, nem szeretek haragot tartani.

Na, de beszéljünk magáról a koncertről!!

Meg kellett állapítanom, hogy a fiúk mostanában nagyon mosolygósra vették a figurát, és egy energikus, profi és jó hangulatú show-t adtak elő. Minden tökéletes volt, engem az sem zavart, hogy ismét keveset beszéltek a közönséghez. Briannek azért volt egy aranyos mondata, aminek kb. az volt a lényege, hogy a fotósok már elmentek, úgyhogy mostmár „kettesben” maradtunk vele. Egyébként nem tagadom, hogy én is örülnék, ha többet szólnának hozzánk, de azzal nem értek egyet, hogy hiányzott volna a közönséggel való kommunikáció. Megvolt az, legfeljebb nem prózában.:-) Brian nekünk énekelt, és átélt minden számot, úgyhogy én nagyon is éreztem a kapcsolatot. Nem tűnt hidegnek vagy távolinak a produkció, inkább úgy látszott, a zenekar is élvezi a műsort, és nagy kedvvel szórakoztatnak bennünket. Szóval, a duma nem is olyan fontos!:-)

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy milyen régen turnéznak, nekem úgy tűnt, egyre jobban kezdenek belejönni, és fáradtságnak jelét sem láttam rajtuk. A lendület rám is átragadt, úgy érzem, még száz ilyen koncertet végig bírnék tombolni. (Bár sajnos nem lesz rá lehetőségem...hüpp...) Brian napról-napra jobban néz ki, és mintha az előadásmódja is egyre javulna. (Vagy ez a folyamat már csak az én agyamban zajlik?) Persze még mindig megvannak a szokásos mozdulatok, amiket minden koncerten megcsodálhatunk, de mintha bővítené az eszköztárát. A One Of A Kind-ot például egy olyan színpadias köhintéssel indította, amit korábban még nem láttam/hallottam tőle. Mondjuk, lehet, hogy csak a füstöt nyelte félre.:-))) A Blind pedig...ezúttal még térdre is esett közben Brian, úgyhogy közel voltam az ájuláshoz.:-))) Most már elmondhatom, hogy Mr. Molko térdre borult előttem, és még nem is hazudok vele nagyot. Elvégre a színpad előttem volt, nem????:-)) Ez a szám egyébként csak mostanában vált az egyik kedvencemmé, valószínűleg az élő előadás hatására. Annyira jó volt csodálni Brian arcát, miközben énekli, és tetszett az is, ahogy – Kitti haverom megfogalmazása szerint – „dobálta magát” közben. Az is tündéri volt, amikor a vége felé felállt a kontroll-ládára, majd miután észrevette, hogy az kissé instabil, egy „ajaj!” jellegű arckifejezés kíséretében leszállt róla, aztán nevetett. Azt is tisztán látom magam előtt, ahogy a Special K első ütemei alatt üldögél egy cigi és némi innivaló társaságában, valami hihetetlenül bájos mosollyal az arcán, mielőtt szépen, ráérősen elindulna a mikrofon felé...Ó jaj...Abba kell hagynom az áradozást, mielőtt véképp kínossá válok...(De nem akaroooom!:-))) Ezek a dalok voltak (nem tudom, a sorrend így nézett-e ki):


Infra-red
Because I Want You
Meds
Drag
Soulmates
I Know
Song To Say Goodbye
Follow The Cops Back Home
Every You Every Me
Special Needs
One Of a Kind
Without You I´m Nothing
Blind
Special K
The Bitter End
Running Up That Hill
Taste In Men
Twenty Years


Kár, hogy hiányzott a Space Monkey és a Bionic, de ez legyen a legnagyobb probléma! Hál’ Istennek az előzetes híresztelésekkel ellentétben műsoron maradt a Taste In Men is. Tudom, sokaknak nem tetszik, hogy mindig ugyanazokat a dalokat játsszák, de engem különösebben nem zavar a dolog..-) A Without You Nothing-ba és az I Know-ba például annyira szerelmes vagyok, hogy azt sem bánnám, ha egymás után négyezerszer kéne meghallgatnom őket. Persze még mindig úgy gondolom, a Drag helyett elfért volna ott valami más, de ha a zenekar annyira szereti, hát hadd játsszák, nem bánom.:-)))) Kicsit szomorú vagyok, amiért számomra egy időre vége a nagy koncertszezonnak, de nem akarok telhetetlennek látszani. (Még, ha az is vagyok...hehe..) Csüggedés helyett inkább nézzünk meg néhány szuper - néhol nyálcsorgatós - képet:


http://www.sweet-prince.com/viewtopic.php?id=7379&p=2

http://forum.netbulvar.hu/?a=posts&id=657&page=16

 

"...it is easy to slip into a parallel universe"- írja Susanna Kaysen Girl, Interrupted című könyvében, de természetesen nem a fantasztikus filmekből ismert párhuzamos univerzumokra gondol. Ő azokat a kis világokat érti ezalatt, amelyek a miénken belül léteznek, de csak akkor ismerhetjük meg őket, ha beléjük csöppenünk. Ilyen például az elmebetegek, bűnözők, vagy a fogyatékosok világa. Világok, melyek hasonlítanak arra, amiben mi, a "normális emberek" élünk, de mégis mások, mert egészen eltérő szabályok uralkodnak bennük.

Amíg itt vagyunk, el sem tudjuk képzelni, milyen lehet az élet egy másik univerzumban. De ha valamelyik kapu egyszer csak kinyílik, és beszippant bennünket, akkor a bentről nézve a korábbi életünk is egészen más színben fog feltűnni.

Ezzel a gondolattal indít az amerikai bestseller, aminek - magyarul Észvesztő címen ismert - filmváltozatát nyilván rengetegen ismerik. Tegnap kezdtem el olvasni, és e néhány bevezető sor nagyon megmaradt bennem. Azóta ízlelgetem őket, és e tevékenység közben rájöttem, hogy észrevétlenül velem is megtörtént, amiről szólnak.

Nem, nem!

Tévedés!

Egyenlőre még nem a diliházban írom ezeket a sorokat. Persze még az az idő is könnyen eljöhet... De most még csak arra gondoltam, hogy ezen a hatalmas egyetemen, ahová járok, tulajdonképpen az egyes évfolyamok is tekinthetők párhuzamos univerzumoknak. Mindig is tudtuk, hogy ők is léteznek alattunk és felettünk, de nem láthattunk be az életükbe. Elég volt azonban néhány rossz pillanat, és balul sikerült vizsga, hogy néhány szerencsétlent (köztük engem is) elnyeljen a dimenziókapu. Most pedig bent vagyunk, és próbálunk rájönni, hol rontottuk el a dolgokat korábbi világunkban.

Ez a helyzet persze nyilván nem  hasonlítható a regénybelihez, de bejegyzésem kezdő gondolata tökéletesen igaz rá.

Valóban roppant könnyű volt átcsusszanni.

A művész

Nemrég döbbentem rá, hogy már lassan egy éve ismerem Corinnát. Barátságunk a Myspace-en kezdődött, még azelőtt, hogy az első dalokat feltette volna az oldalára. Furcsa belegondolni, akkor még teljesen kezdetleges volt a profilja, és csupán rövid bemutatkozásából derült ki, hogy ő tulajdonképpen zenész, és már számos lemeze meg is jelent. A honlapjára látogatva aztán bővebb képet kaphatott pályájáról az egyszerű halandó, így megtudhatta azt is, hogy már kiadott négy albumot, amelyek sajnos nem arattak kirobbanó sikert, bár szülővárosában szert tett általuk némi ismertségre. Nem sokkal előttem regisztrált a Myspace-en, abból a célból, hogy a zenéjét népszerűsítse e sokak által látogatott oldal felhasználóinak körében.

Amikor megkaptam tőle az első üzenetet, még erősen kezdőnek számítottam az új "közösségben", ezért még nem büszkélkedhettem sok baráttal, és általában elfogadtam mindenki kérését, aki meg akart ismerkedni velem. Mindezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert ha most küldene nekem "friend request"-et ( vajon lehetne erre a kifejezésre szép magyar megfelelőt találni?), lehet, hogy visszautasítanám, mivel a Myspace "fogságában" eltöltött egy év után már tudom, hogy ott naponta kap az ember efféle üzeneteket különböző zenészektől/bandáktól, akik mind a "barátai" akarnak lenni egy kis hírnév érdekében. Az ilyeneket ma már hanyagolni szoktam, hiszen mi értelme lenne annak, hogy négyezer zenekar legyen a listámon, akiknek talán belehallgatok egy-két művébe, de utána az életben többet nem látogatok el az oldalukra? Corinna viszont még akkor tűnt fel, amikor lelkesen vettem be minden jelentkezőt virtuális ismerőseim közé, hogy aztán még annál is lelkesebben írjak nekik kommentárokat.

Egy nap aztán gondoltam egyet, és Corinnának is írtam pár sort, vagy az is lehet, hogy csak egyet, de az egészen biztosan szerepelt benne, hogy "I can't wait to hear your music." Ő ezt aztán szinte extrém módon kedves válasszal hálálta meg, majd a képeimet is olyan dicsőítő hozzászólásokkal látta el, hogy teljesen zavarba jöttem. Azóta már tudom, hogy kicsit hajlamos a túlzásokra, és szeret mindenkit az egekig magasztalni, aki kedveli őt és a zenéjét, de akkor még szinte sokkolt ez a nagy bókáradat. Hogy valamiképpen viszonozzam a jóságát, gondoltam utánanézek, nem lehet-e kapni a CD-it valamelyik internetes áruházban. Mivel nem találtam semmit, megírtam neki, hogy sajnos Magyarországon nem értékesítik a lemezeit, és hogy mennyire kár, hogy nem hallgathatom meg őket. Szeretném leszögezni, hogy ezzel a levéllel semmilyen hátsó szándékom nem volt, és eszembe sem jutott, hogy olyan választ kaphatok rá, amilyet aztán volt szerencsém elolvasni. Corinna ugyanis meghatódva érdeklődésemen, azonnal felajánlotta, hogy elküldi nekem az első albumát, ami a Chasing The Ghost címet viseli, és ígéretét be is tartotta. Pár hét múlva már a kezemben tartottam a CD-t dedikálva, ahogy kell.:-) Később -  egy kivételével, amit innen rendeltem meg - az összes többi addig megjelent lemezéhez is protekciósan jutottam hozzá, és ezeken kívül még kaptam tőle sokminden mást is, többek között Tori Amos koncertfelvételeket, illetve Fiona Apple legújabb albumát (eredetiben!). Ő pedig megtudhatta az én jóvoltomból, hogy mitől olyan varázslatos a Boci csoki, vagy hogy milyen remek zenét játszik a Kimnowak zenekar. ( Mielőtt valaki félreértené, ezeket nem szóbeli tájékoztatás útján tudta meg tőlem, hanem úgy, hogy én is küldtem neki jópár cuccot.:-))))

Kapcsolatunk persze nem merült ki a különféle csomagok tengerentúlra való feladogatásában, és volt néhány meghatározó élmény, amit az ismeretségünknek köszönhetek. Ezek közül nem mindegyik pozitív, ami annak tudható be, hogy Corinnával elég sokan összevesztek a korábbi "hódolói" közül, én pedig egyszer roppant szerencsésen pont a az indulatok kereszttüzébe kerültem. A részleteket nem akarom kiteregetni, de a lényeg annyi, hogy Corinnát nagyon könnyű megbántani, és sokan nem vették figyelembe ezt a tényt. Megértem azokat is, akik elfordultak tőle, hiszen nehéz elviselni az állandó depresszióját, de úgy gondolom, én ma már tudom kezelni a helyzetet.

Abba bele kell törődni, hogy segíteni úgysem tudunk, hiszem nem vagyunk szakemberek, ha pedig valaki komolyan gondolja a barátságot, akkor nem dobja azt félre csupán azért, mert a másik esetleg nem olyan könnyű eset. (Oké, most lehet, hogy finoman fogalmaztam...) Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi rossz érte Corinnát az életben, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy kissé borongós a hangulata. Ez azonban sajnos a kapcsolataira is rányomja a bélyegét, mivel nem bírja elviselni, ha valaki szóvá teszi, hogy nem lehet egy egész életet a depresszió rabságában leélni, és meg kellene próbálnia valahogy a kitörést. Ő azonban teljesen beleragadt ebbe az állapotba, szinte már ebből táplálkozik, ez élteti az egész művészetét. Gyakran elgondolkodom, hogy vajon tudna-e akkor dalokat írni, ha minden rendben lenne a lelkében. Lehet, hogy azért mérte rá a sors ezt a sok csapást, hogy azzá válhasson, aki? Akárhogyis van, egyenlőre nem találja  a barlangból kivezető utat. ( Hogy kicsit visszautaljak a tegnapi filmismertetőmre is.)

Tudom, hogy ez az állapot volt az oka annak, hogy tönkrement a barátsága Michelle-lel, aki korábban egyik legnagyobb tisztelője volt. Akármennyire is összevesztek azonban, azt sosem fogom tudni megemészteni, hogy valaki, aki annyira ajnározta Corinnát, aki hónapokon keresztül ömlengett arról cicerói körmondatokban, hogy milyen utánozhatatlan, csodálatos, tehetséges és gyönyörű is Corinna, hogyan volt képes magából teljesen kifordulva elmondani őt mindennek. Az emberek véleménye nyilván változhat, és csalódhatnak is a másikban, de úgy gondolom, Michelle erősen eltúlozta a dolgokat. Na, persze Corinna is, csak ez az ő esetében megbocsájtható. Akkoriban egyébként egy-két dologban én is oszottam Michelle álláspontját, de próbáltam vele megértetni, hogy ő nem veheti rá Corinnát, hogy változtasson az életén, ha ő nem akarja. Michelle azonban túl heves természet volt, így hiába próbálkoztam a békítéssel, csak rosszabb lett minden.

Akkor határoztam el végleg, hogy többé nem folyok bele azokba a konfliktusokba, amik Corinna és egykori "barátnői" között alakulnak ki, mert ilyen akadt még később is, nem is kevés. Érdekes, hogy milyen gyakran fordultak ellene olyanok, akik pár héttel az összezördülés előtt még hevesen védték őt a "támadóival" szemben. Az utóbbiak pedig sajnos mindig is jelen lesznek Corinna életében, hiszen azáltal, hogy kilépett a nyilvánosság elé, tulajdonképpen közszereplővé vált, és ezzel, valamint érzékeny lelkének teljes feltárásával szinte célpontul kínálta magát azoknak, akik szeretik az idejüket mások kínzásával tölteni.

A zene 

Most, hogy ilyen bőven kifejtettem Corinnáról vallott nézeteimet, nem árt, ha szólok néhány szót a zenéjéről is. Első lemezei, a Bless The Child, Chasing The Ghost, The Deeper You Go, The Higher You Fly és a The Other Side Of The Sky stílusbeli egységet alkotnak, amit csak a későbbi Undertow tör meg. Ezek hangzása leginkább a korai Jewelt juttatja az eszembe az egyszerű, gitárral előadott kissé country-s beütésű dalokkal, amelyek témája még elég változatos.

 Az őket követő Undertow már egy új korszak kezdetének tekinthető. Ennek kedvéért Corinna hangszert cserélt, és immár zongorakísérettel énekli új szerzeményeit. A lemez hangulatát tekintve meglehetősen homogén. Sötét, fájdalommal teli szövegek követik egymást a hozzájuk tökéletesen passzoló melankolikus dallamok kíséretében. Corinna talán még nem találta meg teljesen az egyéni hangját, hiszen a CD hallgatása közben könnyen eszünkbe juthatnak az Evanescence lassabb számai, de már jó úton halad felé. Az album fő témája a kedves elvesztése, és ez szinte kivétel nélkül minden számra rányomja a bélyegét. A February című darabban Corinna még Edgar Allan Poe versére, a Lee Annácskára is utal.  Szintén irodalmi hatásként a lemez címadó dalában Ophélia alakja is feltűnik, akinek a sorsával Corinna érez némi rokonságot, persze merem remélni, hogy az őrület nem lesz közös vonás kettőjük között. Bár a  lemez a veszteségeket, halálvágyat és a negatív érzések egész tárházát vonultatja fel, hallgatásakor feltámadhat a remény is, hogy a zene által talán sikerül feldolgozni mindezeket.

A filmimádat rabságában vergődő szerencsétlenként e termékeny művészeti ágnak jó pár képviselőjével hozott már össze a sors, és a - talán a western kivételével - minden műfajra nyitott vagyok, így a borzongatóbb darabokra is. Bár sosem tekintettem magam a szó klasszikus értelmében vett "horrorrajongónak" - főleg, ha ez alatt állandóan a vér és a belsőségek látványára szomjazó, szobája falát szörnyek képeivel kitapétázó, tikkelő szemű zombiszerű létformát kell érteni - nem tagadom, hogy talán az átlagnál jobban érdeklődtem az efféle művek iránt. Rejtélyes, hogy mi okból, hiszem az idegzetem nem mondható acélosnak.  

Szóval jó néhány rémfilmet láttam már, de ezek közül csak kevés bizonyult meghatározónak. De, mit is értünk meghatározó horror alatt? Én azokat gyöngyszemeket sorolom ebbe a kategóriába, amelyek hatására a mellékhelyiség az éj leple alatt a világ egyik legvészjóslóbb úti céljává válik, és pár napig sűrűbben nézegetek a hátam mögé az utcán. Az évek során helyet kapott ezen illusztris társaságban a Rémálom az Elm utcában, a Hatodik érzék, A kör és tegnap óta melegen üdvözölhetik köreikben A barlang című angol filmet is.

Pedig amikor elolvastam e legutóbbi ismertetőjét, még nem sejtettem semmi rosszat.  Maga a sztori ugyanis így fest dióhéjban:

Hat dögös barátnő egy szörnyű tragédia után egy évvel barlangászni indul, de a kaland rémálommá válik, amikor egy ismeretlen barlang mélyén ragadnak, ahol rövid idő elteltével - mily meglepő! - csöppet sem barátságos lények kezdik el tizedelni őket. ( Vagy inkább hatodolni.) Emberfeletti küzdelem kezdődik a csini lányok és a nem annyira csini föld alatti bigyók között.